Görögbe fogadva

Egyszer görög, mindörökké görög. Úgy látszik, Nia Vardalos egy életre bennragadt a romantikus komédiák változást igénylő görög szinglijének skatulyájában, ahová a Bazi nagy görög lagzi meglepően kirobbanó sikere után került, idestova 8 évvel ezelőtt. És holtbiztos, hogy nem ezzel a filmmel fog kitörni onnan. 

A Görögbe fogadva a figyelemreméltóan tehetségtelen Donald Petrie filmje, a forgatókönyvet pedig az a Mike Reiss követte el, aki a Simpson család mozifilmért és a Jégkorszak 3-ért is felelt – de hogy hová tűnt a humorérzéke, ami az említett animációs filmekben megmutatkozott, azt csak az ég tudja, vagy még az sem. Hozzá kell tenni persze mindjárt a legelején, hogy ennek a műnek az elsődleges célcsoportját valahol a középkor környékén lévő hölgyekre kell belőni, és aki ennek megfelelően egy kis langyos, megnyugtatóan sablonos, ötletekkel, ravasz humorral, komplikált karakterekkel és innovációval nem terhelt romantikázásra vágyik, az valószínűleg meg is találja a számításait. Mindenki más fusson, amerre lát. 

Georgie egy görög-amerikai idegenvezető, aki turistáknak mutogatja Görögországot, és baromira unja már a munkáját – meg úgy általában minden mást is, merthogy elvesztette a „kefijét”, vagyis a görög lelkét. Nosza, újra rá kell hát találnia, és ebben persze pont egy szedett-vedett turistacsoport meg Ámor nyila lesz segítségére. 

Az hagyján, hogy az alkotók mást sem csinálnak a röhejesen elkoptatott sablonok unalmas egymásra hajigálásánál, hagyján, hogy a poénok nagy része erőltetett, humortalan, hagyján, hogy az ígéretes szituációk is (pl. az idegenvezetők rivalizálása) érdektelenül hamvukba halnak, és hagyján, hogy a szerelmi szálat csak giccs és klisé jellemzi. De a buta sztereotípiák és az otromba tanulság már megbocsáthatatlanok. Persze, hogy a kanadaiak jófejek, az amerikaiak hülyék, az ausztrálok szörfösök, a görögök meg lusták, és persze, hogy ennyit elég is tudni róluk. Ahogy az üzletemberekről is elég annyit tudni, hogy röhejesen merevek és a fejükhöz van nőve a telefonjuk, az elvált nőkről annyit, hogy mindenkiben az új férjjelöltet látják, a tinédzserekről meg annyit, hogy teljesen kezelhetetlenek és morcosak. Leginkább szegény Richard Dreyfusst sajnálom, aki valamiért úgy gondolta, jó ötlet eljátszania a melankolikus, bölcs öreg szerepét. 

És a tanulság? Mert jól tudjuk, hogy a jó öreg amerikai recept szerint minden romantikus komédiába kell egy. Nos, a tanulság ezúttal az, hogy pokolba a kultúrával és a történelemmel! A mellesleg tanárnőnek is végzett Georgia a kollégájával való rivalizálás eredményeképp lassan rájön, mi az igazán fontos a szakmájában: nem a templomok, műemlékek és ősi jósdák, hanem a hülyeség, a buli, a fagyi meg a strand. Egyébként ez egy ügyes szatírának szenzációs gondolata lehetne, de ne áltassuk magunkat: ez a film semmiképpen nem több annál a nagyon kevésnél, mint aminek látszik. Inkább csak még kevesebb.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!