Becstelen brigantyk

Tarantino nem viccel. Eddig számára teljesen ismeretlen terep volt a történelmi film műfaja, most azonban ezt a zsánert is a saját képére formálja – a mozi szerelmeseinek legnagyobb örömére és megelégedésére. Teszi mindezt olyan brutálisan és egyszersmind elegánsan, hogy még a QT-univerzumban jártas nézőknek is tátva marad a szája. Egyszer a sokktól, máskor meg a röhögőgörcstől…

A Becstelen brigantykban ugyanis a fergeteges poénok és a megdöbbentő fordulatok egymást váltják, hogy a folyamatosan érkező impulzusokkal egy irányba tereljék az egyébként vadul elkalandozó történetmesélést. Terjengős mozi, meg kell hagyni; a direktor egyszer sem félt megpihenni két akciódús jelenet között egy kis eszmecserére. Erre a jelenségre a filmes sajtó világszerte úgy utal, hogy “túlbeszélt” a film, de ez a jelző tökéletesen igazságtalan és alaptalan: minden Tarantino-film védjegye a feszültségtől és főleg humortól szikrázó dialógok véget nem érő sora. Ráadásul az európai néző a kontinentális filmes hagyományoknak köszönhetően sokkal türelmesebb, mint a képregényadaptációkon szocializálódott amerikai – az “itteni” szemnek egyáltalán nem lassú vagy fárasztó a legújabb QT-opusz. Minden percét, és különösen minden szavát borzasztóan élvezzük.

Annál is inkább, mert ezeket a bizonyos mágikus párbeszédeket Tarantino pályafutásának talán legparádésabb szereplőgárdája adja elő. S aki itt most rögtön Brad Pittre gondol, az, ha nem túl is nagyot, de téved. Tény: a kultrendező, derűs meglepetésünkre, Pittből kitűnő komikust csinált. Hihetetlenül élvezetes nézni és hallgatni, ahogy tökéletes karikatúrát rajzol a nagybetűs Amerikai Katonáról; egyszerűen zseniálisan működik a Tarantino-Pitt páros. Mégis, a mozi igazi nagy durranása nem ő - a showt egy bizonyos Christoph Waltz lopja el.

QT szerencsére ugyanolyan jó érzékkel válogat színészeket a filmjeihez, mint zenét; most ezt a német úriembert húzta elő a kalapjából, és a leginkább a germán tévénézők számára ismert színész nem is habozott élni ezzel a soha vissza nem térő lehetőséggel. Minden apró rezdülése élményszámba megy, egyszerűen nem lehet megunni a fergeteges standup műsorát. A már igencsak elkoptatott “lubickol a szerepében” frázis miatta nyerhet újra létjogosultságot. Meg mernék esküdni rá, hogy a vágószobában lett belőle tulajdonképpeni főszereplő a húzónevet biztosító Pitt mellett/helyett, mert talán maga Tarantino is fokozatosan szeretett bele a saját keze által teremtett “szörnyetegbe” – míg végül ő kapta a filmidő legvaskosabb részét a parádézásra.

S ha már az előbb szóba került a zene: a soundtrack szokás szerint ínycsiklandó, minden jelenetnél alátámasztja, vagy épp rendkívül izgalmasan ellenpontozza a vizuális ingereket. A remek muzsikák segítenek felépíteni Tarantino eddigi legkomolyabb hangvételű filmjét, amiben költészetet és tragikumot is találunk. Ez utóbbi erényeket nem feltétlenül várná el az, aki egy QT-mozira vált jegyet, de íme, a történelmi zsánerrel együtt ezek a vonások is megérkeztek a kultkirály életművébe.

Az viszont nem hat újdonságként, hogy olyan emberekből farag “filmvászonképes” színészt, akikről minden épeszű direktor lemondana. Tarantino szinte sportot űz abból, hogy letűnt vagy sohasemvolt sztárokat repít egy mozi erejéig (újra) a csúcsra; most éppen Til Schweiger brillírozik nála, no meg Rex felügyelő egykori gazdija, Gedeon Burkhard. És akárki akármit mond, Eli Roth kitűnő filmarc - ez ugyanolyan nagy találmány, mint Waltz középpontba állítása. Hol máshol fordulhatna elő mindez, mint egy Tarantino-filmben?

Kommentek

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!