Transformers: A bukottak bosszúja

Mielőtt apró anyacsavarokra szedem a nyár legjobban várt szuperprodukcióját, le kell szögezzem: én Transformers rajongó vagyok. Legalábbis az voltam, egészen az első mozifilm bemutatásáig. Általános iskolás koromban megvolt minden szereplő Hasbro-verziója, levadásztam a rajzfilmsorozatot, a képregényt pedig egyszerűen faltam, még felsőben is. Nagy kár, hogy az előző és a mostani film is csak az átalakíthatós műanyag játékokig jutott a fenti felsorolásból…

Hiszen Michael Bay és forgatókönyvírói – túlságosan is nagyvonalúan - figyelmen kívül hagyták, hogy a Transformerek megszületése óta eltelt évtizedekben egész univerzum épült a robotok mítoszából; legalább olyan szerteágazó és izgalmas történetekkel, mint amilyeneket az X-Men világában láthatunk. A jól összerakott, fordulatos, a Transformers-jelenség lényegét bemutató sztorik helyett így megkapjuk a szokásos hollywoodi blockbuster-sémát, ami egy milliméterrel sem tér el a jól bevált, unalomig ismert vázlatrajztól.

Immár másodszor kéne beletörődnünk, hogy a film tulajdonképpeni főszereplője nem is egy vagy több robot, hanem egy emberi lény. Pedig pont ez a készítők “eredendő bűne”, hiszen egy igazán hiteles TF-moziban csupán epizodista lehetne egy földlakó. Robotok harcolnak robotok ellen; s bár az emberi tényező is jelen van, Optimus Fővezér és Megatron az igazi főhősök – minden más csak mellébeszéd. Persze, mint a legtöbb hasonló “rejtélynek”, ennek is a zöldhasúk környékén érdemes keresni a megoldását. Nincs húzónév, nincs blockbuster, ennyi. Ilyen egyszerű a képlet, mi pedig nézhetjük, Shia LaBeouf miként menti meg a családját, a barátnőjét, az Autobotokat, és persze végül a Földet. Nem sok ez vajon egy elsőéves egyetemistának?

S nem elég, hogy legyőzhetetlen hős, még szívdöglesztő álompasi is. A szuperszexi (de korántsem hipertehetséges) Megan Foxot egy életre az ujja köré csavarta az első részben, és most újabb jelentkezők is akadnak, akik nem tudnak ellenállni a hihetetlen sármjának. Mivel a mozi ezt tényleg el akarja hitetni velünk, a film több konfliktusát is súlytalanná teszi. Aki világmegmentő akar lenni, az vagy nézzen ki valóban jól, vagy legalább legyen férfias. Mr. LaBeoufnál egyik sem áll fenn, éppen ezért nehéz felfognom, miért látják benne az amerikai filmmogulok az ideális sztárt már évek óta – de a számok azt mutatják, nekik lehet igazuk.

A tengerentúlon ráadásul nem csak az fordulhat elő manapság, hogy egy átlagosnál kicsit kevésbé vonzó srác blockbuster-hős legyen, de az is, hogy a látványos robotbunyók közti jelenetekben valójában nem történik semmi. Minden szereplő, minden mondatuk és mozdulatuk töltelék; természetesen olyan sablonokra felhúzva, amik még a legrosszabb tinivígjátékokban sem férnének el. Apropó, humor… Már az első részben is látszott, hogy nagyon próbálkoznak az alkotók különböző poénpatronok eldurrantásával – ám ez sem akkor, sem most, második nekifutásra nem jött össze. Talán ha két mosolyra érdemes összesen a teljes izzadságszagú tréfakollekció.

Szerelmi szál tehát kipipálva, az úgymond humoros vonal is, az akció pedig ugyebár adott volt. Mi hiányzott még ahhoz, hogy biztosra menjenek Bay-ék? Meg is van: néhány ügyes, de azért könnyen észrevehető nyúlás az elmúlt évek-évtizedek blockbuster-terméséből. A Star Wars-fanok vigyorogni fognak a Transformer-őstörténet felvázolásakor, ezt garantálhatom. Minden igényt kielégít tehát a forgatókönyv (vagy nem…) - s talán pont ez lesz majd a sorozat veszte is. Ugyanis annyira telepakolták a sztorit, és annyira magasra tették a lécet a megmentendő lények és területek vonatkozásában, hogy innen már nagyon nehéz lesz emelni a tétet a folytatásban (igen, természetesen lesz harmadik rész is, ez nem volt kérdés).

Bár eddig nem igazán dicsértem a Transformers – A bukottak bosszúját, egy dolgot mindenképp el kell ismernem: Michael Bay direktor úr a lehető legtöbbet hozta ki ebből a jellegtelen forgatókönyvből, és gyakorlatilag hibátlanul rendezte meg a mozit; a látványra egy szóval sem panaszkodhatunk, mert minden a helyén van. A fölösleges töltelékjelenetek ellenére kifejezetten “sűrű” a film - elég pörgős ahhoz, hogy ne tűnjön fel a 157 perces, monstre játékidő.

Aki tehát egy kis vizuális csemegére vágyik, nem távozik majd csalódottan a TF2 vetítéséről. Az előzetesben ígért látványorgia meglesz – de ezen túl semmi más. Ez pedig valahol mégis szomorú. De mondhatjuk úgy is: látszik, hogy már csak egy apró szilánknyi maradt abból a bizonyos Kockából…

Kommentek

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!