Ember a magasban

Mindenki ismeri a sztorit, amely szerint, mikor megkérdezték George Malloryt, hogy miért mászta meg a Mount Everestet, azt felelte: mert ott van. Nagyjából ez lehetett volna a válasza Philippe Petit-nek is, amikor 1974-ben, miután minden trükk és biztosítás nélkül nyolcszor végigsétált a World Trade Center tornyai közt kifeszített kötélen, nekiszegezték azt a bizonyos „miért?”-et. De ő nem válaszolt, mert elege volt a folyton ismételt kérdésből, ami egy fantasztikus mutatványt, egy gyönyörű „bűntényt” rideg okokra kívánt redukálni. Zsáknyi díjat (köztük egy Oscart) besöpört dokumentumfilmjét James Marsh rendező szerencsére úgy forgatta, hogy tisztában volt Petit tettének igazán lényeges aspektusával – ami természetesen nem más, mint a tett maga. 

Petit, aki nem csupán kötéltáncosként jeleskedik, hanem írónak, zsebtolvajnak és zsonglőrnek sem utolsó, még 1975-ben írt egy cikket a tornyok közti kalandjáról a Reader’s Digestnek (Two towers I walk), de 2002-ig kellett várni, hogy történetét hosszabban is kifejtse a tavaly itthon is megjelent Felhőkkel táncoló – Drótkötélen az ikertornyok között című könyvben. Ezt vette alapul Marsh, és faragott belőle egy roppant szórakoztató, eleven, élettel teli és kreatív dokumentumfilmet. 

Az Ember a magasban egyrészt az akció résztvevőivel készített tipikus interjúkból áll össze, másrészt viszont dramatizált jelenetek egész sorából, amelyekben az alkotók színészek segítségével reprodukálták a nagy mutatványra való gondos és hosszúra nyúló felkészülést. A film nagyrészt ennek a módszernek köszönhetően válik igazán érdekessé, izgalmassá, sőt, egyeidévé, de az interjúrészletek is megérik a pénzüket. Petit semmivel sem kevésbé karizmatikus személyiség most, mint bő három évtizeddel ezelőtt volt, és ahogy szinte gyermeki lelkesedéssel, kirobbanó életörömmel, fantasztikus beleéléssel mesél az egykori kalandról, egyrészt megértjük, hogy volt képes oly könnyen segítőket szerezni egy (talán nem csak) látszólag őrült mutatványhoz, másrészt pedig mélyen őszinte előadásmódjának köszönhetően ezek a jellemzően statikus elemek is szinte játékfilmszerűekké válnak – főleg amikor kifejező gesztikulációit a kamera még le is követi. Egyébként ez a lelkesedés Petit egykori segítőin is látszik, annak ellenére, hogy a köztük lévő kapcsolatok sok esetben már bőven nem olyan szorosak, mint egykor voltak – de többek közt attől is lesz ez az „egyszer az életben” esemény olyan igazán monumentális, hogy nem szabnak gátat emlékének sem a változó emberi viszonyok, sem az értelmetlen okkeresések.

A struktúra mellett főhajtásra érdemes a film stílusa is. Marsh egy roppant szimpatikus, álmodozó ember portréját festi meg, aki már gyermekkorában elhatározta, hogy átsétál majd a tornyok között, pedig akkor azok még csak tervrajzokon léteztek. És az álomnak semmi nem állhatott útjába, sem a feladat látszólagos lehetetlensége, sem a törvény szigora. Merthogy amit Petit-ék csináltak, az teljességgel illegális volt, és innen ered az Ember a magasban másik bravúros megoldása. A kötéltáncos szerint a mutatvány sok szempontból egy bankrabláshoz hasonlított, Marsh pedig erre az asszociációra alapozta az egész filmet, ami így olyan lett, mint egy izgalmas, és közben a humort sem nélkülöző heist-mozi. A „bűnözők” kiötlik a tervet, vitáznak rajta, elpróbálják a későbbi bűntettet, álruhába öltözve, magukat újságíróknak kiadva felmérik a helyszínt, hamis belépőkártyákat gyártanak, betörnek, és bujkálnak a biztonsági őrök elől. Érdemes még megjegyezni azt is, hogy a film a mutatvány mellett emléket állít egy nem mindennapi épületnek is, és szerencsére anélkül teszi, hogy akár csak megemlítené a téma szempontjából teljesen irreleváns 2001-es támadásokat. 

Ki érdekel hát a „miért?” Ahogy Petit mondja, azon agyaljanak csak a pszichológusok, meg az amerikaiak, akik semmit nem képesek pusztán önmagáért, az okok ismerete nélkül csodálni – mi meg csak élvezzük a filmet.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!