Rockhajó

Richard Curtist azért illik szeretni, mert a sok klasszikus zsánerdarab mellé megalkotta a kétezres évek “A” romantikus filmjét. Az Igazából szerelemnek nem csak a szíve volt a helyén, de páratlanul humoros is volt - nem csoda, hogy a közelmúlt egyetlen olyan romantikus zsánerdarabja, amiért jóízlésű heteroszexuális férfiaknak sem szégyen lelkesedni. Na, ha románcföldről közelítünk az említett brit forgatókönyvíró második olyan filmjére, melyet maga is dirigált, akkor koppanni fogunk: a Rockhajó ugyanis egyáltalán nem romantikus, viszont ízig-vérig vígjáték.

Konzekvensen végigvitt lineáris történetről ezúttal nem beszélhetünk; a Rockhajó inkább korabeli életképeket villant fel egy 1960-as brit kalózrádió életéből. És itt most a kalózrádió szó szerint értendő – a Radio Rock egy tengeren horgonyzó hajóról támadja az étert és lopkodja a BBC hallgatóit. Ez rendkívül bántja a brit kormány érzékenységét, ezért napról napra drasztikusabb ötlettel próbálják beszüntetni az illegálfrekvencia sugárzását. Csakhogy ebből a szembenállásból nem keletkezik feszültség, a minisztérium csapdáit általában öt percen belül átlátja és kikerüli a Bill Nighy által alakított tulaj.

Az író-rendező Curtis igencsak tömény undorral és gyűlölettel tekinthet a kormányzó felső osztályra, legalábbis filmjéből ez derül ki. A címbéli rockhajó drog, pia és szex fűtötte hippikommunális jellegét helyezi a mérleg szigorúan baloldali serpenyőjébe, a jobboldalra pedig a karót nyelt, dögunalmas, velejéig romlott, megcsömörlött konzervatív kormányzás kerül. A legszembetűnőbb ez a karácsonyi jelenetnél, amikor is a protokoll által megszabott úri vacsora hűvösségét, döglesztően unalmas és kínos feszengéseit helyezi szembe a Radio Rock DJ-inek folytonos partijaival és működő közösségével. Curtis a hivatalos politikusoknak még azt a minimális empátiát sem adja meg, hogy megindokolja, azok miért is akarják igazából beszüntetni az egyébként prosperáló Radio Rockot. Így úgy tűnik, csupán azért, mert megtehetik, és mert annyira velejéig romlottak, hogy húsz év múlva akár egy Margaret Thatcher is kitelik majd tőlük. Jé, és tényleg.

A Rockhajó előnye a hippi-lét ábrázolásában keresendő; ilyen zseniális alakokkal ki ne akarna eltölteni egy évet a hajón? Köszönhető ez a frenetikus színészbandának – Curtis már a második rendezésénél olyan gárdát toborzott össze, amiért jóérzésű rendező a fél karját vágná le. Fölösleges kiemelgetni embereket, mert mind baromi jók, de azért mégis: Philip Seymour Hoffmann végre komédiában is brillírozhat, Bill Nighynak meg vannak bocsátva az Underworld trágya folytatásai, és Rhys Ifans is zseniális műsorvezető-legendaként.

A legnagyobb érdem azonban ezúttal a zenei fronton támad. Az aláfestő, átkötő, és az előtérbe tolakodó muzsikák egyaránt zseniálisak. Curtis szemérmetlenül felvonultatja a hatvanas évek legjobb brit alter-bandáit (vajon mennyi mehetett a jogdíjakra?) a Kinkstől kezdve a The Whon át a Procol Harumig. Épp ezért fölöslegesek azok a jelenetek, amelyekben az Egyesült Királyság lakossága magából kivetkezve tombol a rádión hallható számokra – ezek ugyanis annyira erősek, hogy a néző a vizuális bevágások nélkül is tökéletesen átérzi az extázist, és kérlelhetetlenül jár a lába a ritmusra, az előtte ülők legnagyobb örömére.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!