Utolsó látogatás

Mindenképpen tegyünk egy kitérőt a mosdóba, mielőtt beülünk erre a filmre, ugyanis hosszú darabról van szó: több, mint két óra, egész pontosan 133 perces. Az pedig, hogy ennyi kockából hogy nem sikerült kihozni egy kerek történetet, hatalmas rejtély.

Adva volt egy hasonló című regény, Evelyn Waugh tollából, amit 1943 és 1944 között írt, tehát akkoriban a bomlófélben lévő Brit Birodalom és az elhülyült, de még mindig kőgazdag arisztokrácia és az osztályharc (vagy nemharc) témája bőven a kortárs irodalom tárgyköréhez tartozott; semmi szükség nem volt még arra a múltba révedő, hagymázas giccsre, amivel a későbbi idők gyermekei szoktak idillt festeni egy letűnt korról (ld. még a XIX. század angol gótikáját, hogy egy angol példánál maradjunk). Oda akarok ezzel kilyukadni, hogy sajnos ezzel a mázzal van bekenve ez filmadaptáció is, nagyon-nagyon-nagyon vastagon.

Ez pedig az egyébként jó történet (amiből egyébként készült már sorozat is, ’81-ben) felhőtlen élvezetének rovására megy. Főszereplőnk ebben egy kezdetben wannabe (később pedig igazi) festő, a középosztálybeli családból származó Charles Ryder (Matthew Goode), aki Oxfordba kerülve megismerkedik egy ifjú lorddal, Sebastian Flyte-tal (Ben Whishaw) és ezzel kezdetét veszi egy érzelmileg igen viharos barátság, aminek folytán Charles kellő betekintést nyer a gazdagok és előkelők világába és a látottak olyannyira elvakítják szegényt, hogy a hatásuk alatt néha bizony ő sem tudja, mit tesz, és miért.

Sajnos azonban ez nekünk sem mindig világos, annyira elnyomja az egészet a kényszeredett romantika és az ennek mindent alárendelő történetmesélés, ami néhol sajnos túl széles ecsetvonásokkal próbálja meg elénk festeni azt, ami ennél azért több figyelmet érdemelt volna. Vegyük például a karaktereket: olyanok, amilyenek a film elején, változásnak végig semmi nyoma. A főhős és a szereplők többsége eleve ugyanúgy néz ki: a bőröndjét az oxfordi beiratkozása előtt bepakoló Charles és a végkövetkeztetést magában levonó, évtizedeket öregedett, tapasztalt férfi még egy árva (ősz)hajszálnyit sem változik semmit. Így vannak ezzel a többiek is; karakterfejlődésnek semmi nyoma, itt kőbe vésett személyiségjegyek állnak szemben sziklaszilárd személyiségekkel, és már csak a túljátszottság az, ami még fárasztóbbá teheti őket: az idős lord (Sir Michael Gambon) az egyedüli, akinek a játékát szívesen néztem volna még - kár, hogy ő csak mellékszerepet kapott.

Apropó szembenállás: a vallásosság (konkrétan a hardcore római katolicizmus) és az ateizmus szembenállása, aminek láthatóan nagy szerepet szántak az alkotók, szintén kicsit nevetségesre sikerült. Az az érzésem, hogy ezt az egyébként csak elég komplikált emberi érzelmekből összerakható, végig jelenlévő feszültséget erre az egy súrlódási pontra próbálták visszavezetni, pedig már mi nézők is felfoghatjuk (kb. már a film közepe táján), hogy dehogy szól itt minden a vallásról, inkább valaminek (leginkább egy életfelfogásnak, az arisztokrácia senkinek megfelelni nem akaró, ironikus módon a saját ideáljainak magát mégis vakon alárendelő viselkedésének) az allegóriáját magyarázták itt annyira félre, hogy abból egy egyszerű adok-kapok lett. Katekizmus az egyik oldalról, kamaszos lázadás a másikról. Ennél azt hiszem, többet érdemelt volna ez az egyébként érdekes konfliktus.

És többet érdemelt volna a regény is, amiből ez az adaptáció készült. Kaptunk ugyan gyönyörű helyszíneket, korhű ruhákat és autókat, romantikázást a húszas évek Velencéjében, de ha ezeknél többet várnánk, akkor ebből a kategóriából inkább nézzük meg még egyszer Mr. Ripley kalandjait. Abból (legalábbis azt mondják, akik olvasták is) a film a jobb.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!