Dragonball - Evolúció

Nem feltétlenül az a legjobb dolog, ami egy népszerű rajzfilmmel történhet, hogy élőszereplős mozit forgatnak belőle. Ami ott működik, az egyáltalán nem biztos, hogy a hús-vér karakterekkel is fog.

Kifejezetten izgalmas látvány egy zöld fejű, szarvakkal és egyebekkel ékesített, humanoid földönkívüli – egy animében. De ugyanez sminkkel megoldva egy színész elővezetésében legfeljebb mosolyt csal az arcunkra. A főhős csillag alakú frizurájáról már nem is beszélve, amiről már a moziról szóló első híradáskor tudtam, hogy nem fogják tudni normálisan visszaadni. A végeredmény tulajdonképpen a lehető legrosszabb lett, ugyanis a Dragonball rajzfilmsorozatban látott hajra csak nyomokban emlékeztet, amit a fodrászok Justin Chatwinnel műveltek; viszont az élőszereplős valóságban éppen elég bénának hat a Son Goku fején található hajszobrászati végtermék ahhoz, hogy már az első perctől ne akarjuk komolyan venni őt. És a filmet.

A látványvilággal a megfilmesített rajzkaraktereken kívül egyébként nagyobb baj nincs; a piros és kék színek dominálnak, meg a föld és a kőzetek különböző állapotai és kombinációi – mindez a ma már elvárható színvonalon szélesvászonra komponálva. Bár, őszintén szólva, igenis lehettek volna olyan bátrak a készítők, mint Wachowskiék a Speed Racerrel - hiszen a tesók legalább megpróbálták reprodukálni az animék vizuális megjelenését, míg a Dragonballban ezt érezhetően meg sem kísérelte a látványstáb… Nem feltétlenül kell pozitívumként elkönyvelni, de (a férfi nézők számára, így számomra is örvendetes) tény: láthatóan becélozták a készítők a felnőtt korosztályt is, mégpedig az utóbbi idők legszebb dekoltázsaival. Sajnos ennél többet nem is igazán követelt meg a szerepe rendkívül csinos Emmy Rossumtól és Jamie Chungtól… Ám mindent elmond a moziról, hogy a két csinibaba bájai is könnyedén lejátsszák a vászonról a főszereplőt; aki nem csak hogy nem ázsiai (persze én, egykori hardcore rajongóként továbbra is kitartok amelett, hogy ez kérem botrány), de még hihetetlenül rossz is. Egy, az elképesztően hiteltelen mimikájáról készült felvétel hosszú éveken át elrettentő példa lehetne a világ bármelyik színészképzést folytató oktatási intézményében.

Chow Yun-Fat hoz egy tőle elvárható átlagot, néha majdnem vicces is; ám igazi tehetségét nem mutathatja be, verekedni ugyanis nem hagyja istenigazából a forgatókönyv. Egyáltalán, valóban látványos csatajelenetet nem tud felmutatni a film, holott az eredetinek ez volt az egyik legfontosabb összetevője: a minél grandiózusabb, minél valószínűtlenebb és viccesebb összecsapások. Patakokban folyó izzadtsággal, ami ebben a moziban természetesen szintén rendkívül bénán jelenik meg, már a nyitóképek egyikében. Így marad a délutáni matiné minden szinten - pedig az animét anno még kései műsorsávba is száműzték “kegyetlensége” miatt. Hát hiába, gyorsan változnak az idők.

A fentebb leírtak fényében már nem is annyira feltűnő a forgatókönyv gyakorlatilag teljes hiánya. A sztorit nem cifrázták túl az írók, kellőképpen bugyuta is lett. Nyilván majd a folytatás(ok)ban turbózzák fel a történetet egy kicsit; mint ahogy valószínűleg az általam hiányolt emlékezetes mellékkaraktereket is a későbbiekben szándékoznak beépíteni az élőszereplős Dragonball univerzumba. Az viszont már most belefért, hogy a teljesen amerikanizált mozgóképbe egy - az USA-ban lassan népköltészeti elem-értékűvé váló - gimis “menő csávó vs. lúzersrác” párharcot erőltessenek… A szövegkönyv úgy, ahogy van, kukába való; egyedül három szót tartanék meg, ami a film minden bunkósága (igen, ez a legjobb szó, ez egy bunkó amcsi adaptáció) ellenére is megdobogtatja az egész idő alatt erre váró fanatikus szívét: “Kame Hame Ha!” Ezen kívül egyetlen örömöm volt a Dragonball – Evolúcióban: hogy kifejezetten rövid.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!