Spirit - A sikító város

Inkább a sikító néző, de ezen nem veszünk össze. Az elmúlt hónapokban kritikusok és rajongók sokasága hüledezett azon, hogy lehet, hogy Frank Miller, az egyik legismertebb képregényíró és –rajzoló ilyen kaotikus stíluszagyvalékot kent vászonra. Mivel a képregény és a film minden hasonlóságuk ellenére azért elég különböző megközelítést igényelnek, nem tudom, milyen párhuzamok - ha egyáltalán bármilyenek - vonhatók a két alkotói folyamat közt. De nem árt megjegyezni, hogy annak is több mint 10 éve már, hogy Miller utoljára nevét adta egy igazán jó képregényhez (amit jelenleg futó, All Star Batman and Robin the Boy Wonder című sorozatáért kap, azt biztos nem vágja zsebre). És akik a Sin Citybéli társrendezői pozíciójából adódóan azt hitték, hogy alkalmas egy teljes film önálló levezénylésére, most erős fejfájással számolgathatják elpárolgott dollárjaikat.

Ironikus, hogy Miller, aki Robert Rodriguezzel szinte mozgó képregényt forgatott a Sin Cityből, vagyis a lehető legnagyobb hűséggel adaptálta vászonra talán leghíresebb alkotását; a képregényművészet egyik leglegendásabb figurája, Will Eisner klasszikus sorozatát, az eredetileg 1940-től 1952-ig futott The Spiritet úgy kiforgatta, megerőszakolta, és saját képére formálta, hogy a végeredmény teljesen felismerhetetlen lett (még érthetetlenebb a dolog, ha hozzátesszük, hogy ez az ember mutatott be Hollywoodnak, miután az kizsigerelte a Robotzsaru 2-höz és 3-hoz írt szkriptjét). A halottnak hitt, ám maszkban, Spirit fedőnév alatt az igazságért harcoló rendőr, Denny Colt alaptörténete néhány mellékszereplővel együtt ugyan megmaradt, ám a hangulat, a stílus és a képi világ még csak nyomokban sem emlékeztet a színpompás, rajzfilmszerűen bájos, ironikus eredetire (de a későbbi, fekete-fehér sorozatokra sem). Sokkal inkább emlékeztet viszont a Sin Cityre. Ugyanazt a monokróm látványt kapjuk, ugyanazokkal az ezúttal erőszakoltnak ható fény-árnyék kontrasztokkal, és ugyanazokkal a túlzásokkal. Utóbbira jó példa, hogy Eisner arcát sosem mutató, és leginkább csak kesztyűjéről felismerhető Octopusát Miller egy coolsága elvesztésén dolgozó Samuel L. Jacksonnak adta, aki röhejes ripacsként harsogja végig a filmet.

De, egyrészt mert egy adaptációnak önmagában kell megállnia a helyét, másrészt pedig mert itthon egyébként sem ismeri a kutya sem Eisner képregényét, lépjünk túl a vele való összehasonlításon. A The Spirit olyan benyomást kelt, mint egy Sin City paródia, de mivel a stílusok minden következetesség nélkül, kaotikus orgiában hullámzanak, szinte képtelenség megmondani, hogy ebből mennyi a tudatos alkotói szándék, és mennyi a csúnyán félresiklott koncepció. A keményfiús, noiros narráció (Miller egyik legjellemzőbb védjegye) borongós krimire hajaz; a szuperhősös pózerkedés az aktuális képregényfilm trendeknek fekszik alá; a számtalan comicos kiszólás könnyed paródiát ígér; a semmiből, ijesztő következetlenséggel előrángatott náci fetisizmus exploitationt idéz; az akciójelenetek meg rajzfilmes túlzásokba torkollnak, ráadásul hol komikusak, hol kifejezetten véresek. Ehhez jön még némi misztikus szál halhatatlansággal, megszemélyesített halállal és sci-fivel bolondítva - és mivel ezek közt semmi kohézió, sőt, annak még az illúziója sem, az egész menthetetlenül darabokra hullik legkésőbb fél óra után. Legnagyobb erénye, hogy akad benne pár jó poén, de erre nyugodtan rá lehet fogni, hogy a nagy adag infantilizmus közepette Miller már csak statisztikailag sem tudott néha-néha nem ráhibázni.

Egyébként pedig az elsőfilmes rendezők tipikus hibáját követte el: olyan lelkes volt, hogy mindent bele akart zsúfolni alkotásába, minden ötletet, ami eszébe jutott, gondolkodás nélkül hányt a vászonra; de szinte elképzelhetetlen, hogy az így kapott öncélú, bizarr stíluskatasztrófa (amiért pedig beáldozott értelmet, dialógust és karakterrajzot is) bárki másnak örömet okozzon. Még a szép nők is hiába flangálnak lenge ruhákban és csábító tekintettel; mert az embernek folyton az jár a fejében, hogy eshettek bele egy ilyen üres, semmitmondó ficsúrba, mint ez a Spirit gyerek, akinél Schwarzenegger ’80-as évekbeli karakterei is kidolgozottabbak voltak.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!