Filmkritika

Berlin Calling

tufee kritikája
2009. április 1. 15:29

Ickarus a legendás berlini technoszcéna elsimert és meghatározó DJ-je, a folyamatos munka mellett ihletét már kizárólag szintetikus kedélyjavítókkal képes életbentartani. Egyik este azonban a megszokott porok helyett mérgező drogot kap, és egy nagyon csúnya trip után egy rehabilitációs központban köt ki. Választás elé áll: vagy összeszedi magát vagy folytatja az önpusztítást és elsüllyed saját démonjai között.

A Berlin Calling története hozza a téma általános kliséit, bár drogos témájú filmekben leginkább ugyanazt az utat van lehetőség végigjárni: rászokás, függőség, leszokás és újrakezdés vagy újabb adagok és halál. A plakát által hirdetett “Sex, drugs & electro beats” a gitárzenéknél megszokott mottóra (Sex, drugs, rock‘n‘roll) épít, de ezzel rá is cáfol a zene műfajának fontosságára, mivel a film főhőse simán kikerülhetett volna valamelyik fesztivál, túlhajszolt élzenekarából is. Hannes Stöhr rendező azonban mégis a minimal techno világát választotta történetének helyszínéül, amelyről már eddig is tudtuk, hogy monoton dallamait többnyire csak belőve lehet hosszútávon elviselni. Az Ickarus szerepében látható Paul Kalkbrenner a való életben is DJ-producer, és egy-két apró kivételtől eltekintve, szinte ugyanazzal a szétcsúszott arccal viszi végig a filmet, de szoftvereit és az általa alkalmazott technológiát látva legalább a szakmabeliek is elhiszik, hogy ért ahhoz amit csinál. Sok más zenészhez hasonlóan élete a zene, anélkül képtelen lenne életbenmaradni, de egy turnézásban örlődő zseniális elme is belerokkanhat a sikerbe és a folyamatos éjszakázásba, míg egy szép napon elveszti lába alól a talajt.

Lábdobolásra és fejrázásra bátorító ütemek mellett ismerkedünk meg Ikarus figurájával, de belőle is csak annyit kapunk, hogy legyen elég alapunk megismerni a kiváltó okokat, amelyek ide vezették, és a következmények, amelyektől egyre nehezebben tud szabadulni. Vannak a történetben mellette teljesen fölösleges (Ickarus családja), példamutatásra ösztönző (a magyar származású Lengyel Rita, a barátnő szerepében) vagy nem éppen követnivaló példának felhozott (az intézet humorforrásnak szánt félkegyelmű arcai) karakterek. Felszínesnek bizonyul magának a szcénának az ábrázolása is, melynek következtében azt hihetnénk egy technós élete csak nappali, faházas afterpartikból és kokainmámorban elkövetett alkalmi wc-s dugásokból áll. Stöhr filmje bátran merít a Trainspotting ritmusából, de mikor elérünk a rehabilitáláshoz kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy nem ez lesz a németek válasza Angliára. A klinika életét alaposan felforgató Ickarus és a betegtársak által az Ördögnek beállított vezetőasszony (Corinna Harfouch) már-már Száll a kakukk fészkére intézeti képsorait idézi, de a Berlin Calling mégsem lő öngólt, viszont egy ponton érezhetően nem látja saját kapuját sem.

Progresszív vágások és lüktető csendéletek váltják egymást, hol elszállunk egy kicsit a zenével, aztán újra jön egy kötelező kör a Sex & Drugs témakörben, de Ickarusnak még mindig nem sikerül elhatároznia magát jövőjét illetően. Aztán amikor úgy tűnik mégis, félreérthető jeleket kapunk ennek ellenkezőjére vonatkozólag. Látszólag maga a rendező sem tudja eldönteni mi a mondanivalója filmjével mondani: jók a drogok, rosszak a drogok, kisebb mennyiségben még talán elmegy?

Azt nem tudom, hogy vajon a film témája vagy a zenei műfajba beillesztés ötlete volt-e meg először, de az biztos, hogy a Berlin Calling semmi újat nem visz a drogos mozik így is népes táborába. A színészekkel nincsen probléma, a vágás és az operatőri munka a zenével együtt tényleg eléggé kellemes, de mindez hiába, ha a történetvezetés sablonokból, és csak felvázolt, máshol már látott karakterekből építkezik, akik vagy nem mennek át személyiségfejlődésen vagy átmennek, de pillanatok alatt vissza is térnek régi önmagukhoz.

Drogfüggőségről filmet készíteni talán ugyanolyan, mint a nyitó és záró képsorok közötti párhuzam: lehet valami újba vágni, de a vége úgyis az lesz, hogy minden kezdődik előlről.

Értékelés:

Berlin Calling

Játékidő: 100 perc

Rendezte: Hannes Stöhr

Szereplők: Paul Kalkbrenner, Lengyel Rita, Schneider Péter, Corinna Harfouch, Dirk Borchardt

Forgalmazó: Best Hollywood

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."