Underworld - A vérfarkasok lázadása

Elmúlt korok bevett szokása volt úgynevezett “recycled”, avagy újrahasznosított filmeket gyártani – a jogtulajdonos korábban leforgatott filmek jeleneteiből ollózta össze a saját trágyáját, a koherenciát figyelmen kívül hagyva. Az Underworld harmadik része azért ennyire nem süllyed mélyre, de a lehető legtöbbet igyekszik lopni, a lehető legtöbb helyről, ideértve saját korábbi részeit is. Lássuk, hogyan!

A történet például bemelegítésként egy erőltetett Rómeó és Júlia-utánérzés. Az Underworld-filmek világában ugyanis két szembenálló faj, vámpírok és vérfarkasok vívják örök éjszakai csatájukat. Két, az ellentétes tábort gyarapító ifjú szeret egymásba, minden atyai és faji tiltás ellenére, akár a kirobbanó háborút is kockáztatva. Ugye ismerős? Igen, és nem csak a Shakespeare-alapvetésből, hiszen magának az Underworld-sorozat első részének is tök ugyanez volt a története. Milyen eredeti.

Míg az első rész egyértelműen Budapesten játszódott, addig a második valamiféle kevercs Magyarországot előlegezett meg, hiszen benne a legmodernebb lőfegyverekkel irtották egymást a szembenálló felek, és ezt a fellépő hatóságok magyarul beszélve próbálták megakadályozni, de mindezt jól láthatóan erdélyi környezetben tették. Ez az új rész szinte egyhelyszínes, amely A gyűrűk ura – A király visszatér ostrom alá vett zárt városának gagyibb változatát vetíti előre, ám az embernek néha a csöppet kínosabb Uwe Boll-féle Bloodrayne jut eszébe inkább, holott annyira azért ez a film se ciki.

A vérfarkasok lázadása egyértelmű akció–fantasy film. Előnyére legyen mondva, hogy ami végképp nem megy, azt nem erőlteti, nem próbál meg horrornak látszani, egy pillanatra sem akar megijeszteni, vagy félelemben tartani. De hogy a feszültséget sem áll szándékában fenntartani, az azért szomorú. Erre nyilván hatással van az is, hogy egy szereplővel sem tudunk azonosulni, vagy izgulni értük: a főszereplő Sonja (Rhona Mitra) castingolásánál vélhetően az egyetlen szempont az volt, hogy hasonlítson Kate Beckinsale-re. A többiek meg tökéletesen érdektelenek, mert előzményfilm lévén, a két korábbi (ám időben későbbi) filmekből úgyis behatóan ismerjük sorsukat.

Kár továbbá, hogy az éjszaka leplének varázsát Ross Emery operatőr (ebben következetesen az előző filmekhez kapcsolódva, sajnos) úgy próbálja megoldani, hogy egyszerűen mindent kékre fest a vásznon. Az akciójelenetek dekódolását pedig az nehezíti meg, hogy Patrick Tatopoulos rendező egyetlen rájuk vonatkozó utasítása vélhetően az lehetett, hogy vágjanak legalább kettőt másodpercenként.

Semmi nincs tehát az Underworld – A vérfarkasok lázadásában olyan, amit ne láttunk volna korábban. Az egyetlen különbség a korábbi részekhez képest, hogy az éjszaka lényeinek vérét ezúttal high-tech lőfegyverek helyett számszeríjak és hosszúkardok hivatottak a falra kenni. No, meg hogy Görög Zitát sem mészárolják le fél percnyi jelenlét után. A film legszórakoztatóbb interpretációjának talán még az bizonyulhat, ha, az előző Underworld-részek magyar vonatkozásaiból kiindulva korunk politikájára próbáljuk meg átvonatkoztatni azt. Ebben az esetben mérsékelten szórakozhatunk a konzervatív - patrióta Viktor (aki a filmben is e névvel szerepel, a kontaktlencsés Bill Nighy alakításában) kontra a liberális – szociálisan érzékeny rabszolgafelszabadító Lucian (Ferencnek ugye mégse hívhatták, egyébként Michael Sheen játssza) örök érdekellentétén.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!