Benjamin Button különös élete

A Benjamin Button különös élete az Oscar eddigi nyolcvan évének mindegyikében nagy eséllyel szállt volna harcba a fontosabb díjakért. Tipikus Oscar-kedvenc; és ebben az állításban egy gramm rosszindulat sincs. Az Akadémia ugyanis annak idején azért hozta létre ezt az (azóta rengeteget bírált, és sokszor erre rá is szolgáló) elismerést, hogy a kiemelkedő teljesítményeket jutalmazza vele - azokban pedig tagadhatatlanul bővelkedik ez az ízig-vérig hollywoodi mozi.

A film magán viseli a csakis az Álomgyárra jellemző, annak esszenciáját jelentő jegyeket; s hogy ennek így kellett lennie, az már a kezdet kezdetén eldőlt. Olyan korszakban íródott ugyanis a Benjamin Button alapjaként szolgáló, azonos című novella, amikor az amerikai irodalom azóta is tartó, gyümölcsöző frigyre lépett az első virágkorát élő filmmel. A szerző, F. Scott Fitzgerald, jóbarátja, Hemingway, és sok más kortársuk hamar felfedezte magának a mozgóképet – és ez nem csak eleve szélesvászonra szánt műveik, de egyéb alkotásaik szellemiségén is érződött: filmszerűen, filmes képekben, jelenetekben gondolkodtak és írtak. A Benjamin Button is egy olyan alapanyag, ami már hosszú évtizedek óta megfilmesítésért kiáltott, ám csak mostanra sikerült biztosítani a méltó feldolgozáshoz szükséges feltételeket.

David Fincher bátorságára és tehetségére is szükség volt, természetesen, hogy ezt az időtálló és kortalan történetet végre a maga teljességében élvezhessük. Hiszen a sminkesek és a speciális effektesek bravúros munkája önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy elhiggyük: a címszereplő visszafelé élt. A Benjamin Button különös élete egy hamisítatlan mese, a szó legnemesebb értelmében – az a fajta, amit érdemes elmesélni, amiért annak idején a Lumiére fivérek feltalálták a mozgóképet. Mese, mégis, a rendező érzékeny munkája nyomán teljesen hétköznapi tényként viszonyulunk Benjamin fordított öregedéséhez; akárcsak maguk a film szereplői. Dorian Gray is a legtermészetesebb módon marad örökifjú Oscar Wilde hasonlóan örökifjú regényében – mert akkor és ott ez a valóság. A lényeg, hogy aki ehhez a valósághoz a világot megteremti, értse a dolgát. Márpedig mind a rövid, de annál tartalmasabb novellát eposzi méretűvé duzzasztó forgatókönyvíró, Eric Roth, mind a biztos kezű direktor tudta, mit akar, és maradéktalanul meg is valósították a terveiket. Minden (élet)korban megtalálták azokat az apróságokat, amikhez a néző valóságérzete le tud horgonyozni. A végeredmény egy hétköznapi ember története, ami igazán csak egy kicsit különös.

Hiszen nem kell ahhoz fordítva élni, hogy az ember világot lásson, hogy barátságokat kössön, hogy idővel bölcsebb legyen – és persze ahhoz sem, hogy egy kapcsolatban a felek ne legyenek “egykorúak” egy adott pillanatban. De ez a kivételes helyzet segít mindezt kihangsúlyozni, és így lesz az egyedi történetből univerzális igazság. Mi több, egy “egyszerű” (van egyáltalán ilyen?) szerelmi sztoriból nagyívű történelmi tabló, a huszadik század érzelmi gazdagságának és ürességének paradox krónikája. Forrest Gump is valahogy így csinálta, csak más, leginkább szatírikus felhangokkal. A huszadik század Amerikájának történelméről pedig nem lehet és nem is szabad úgy mesélni, hogy magáról a moziról ne essen szó. A Benjamin Buttonnek szerencsére minden kockáján érezni nem csak a néző, de a mozi szeretetét is – néhol egész konkrétan, mint a némafilmes korszak előtti szépséges és szellemes tiszteletadást szolgáló apró etűdök esetében. Maga a stílus, amiben a film pereg a szemünk előtt, is egy főhajtás: minden tekintetben visszafelé halad az idő, így hát egy hamisítatlan régi vágású – de nem ódivatú! – mozit láthatunk. Egy olyan mozit, ami a hetedik művészet minden eszközével él; minden érzékre hat, totális élményt nyújt - és ezen felül valami pluszt is (itt ismét adja magát a “moziplussz” kifejezés használata…). Ennek legékesebb jeleként a csodálatos zene egy kikezdhetetlenül tökéletes képi világot fest alá: a filmnek van egy saját, védjegyszerű “színe”, amin belül egységes, mégis bámulatos aprólékossággal kidolgozott látványt hoztak létre az alkotók; a nézőket, ha lehet, még jobban rabul ejtve.

Ezt a 166 percnyi, a vetítés után azonban egyetlen, felejthetetlen pillanatban megragadható moziélményt ráadásul nem akárkik teszik kerek egésszé. A címszereplő Brad Pitt ezzel a filmmel vált végérvényesen nagy színésszé; és a légies, kortalan szépségű Cate Blanchett érzékeny játéka ebben nagyon sokat segített neki. Ahogy a Taraji P. Hensonban testet öltött végtelen szeretet is fontos volt ahhoz, hogy ezt a fantasztikus világot létre lehessen hozni. A világot, ami a miénk is, és különös életeinkkel mi magunk alakítjuk azzá, aminek a későbbi generációk látni fogják. Gyönyörű felelősség - Fincher, Pitt és a többiek pedig nem éltek ezzel vissza. Filmjük arra ösztönöz, hogy mi se tegyünk így; és ha valamiért, hát ezért tényleg érdemes elindítani a vetítőgépet…

Kommentek

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!