Ron Howard brilliáns filmet forgatott egy nagy párbajról… kár, hogy az Oscar nem díjazta.
Frost/Nixon
Peter Morgan elindított valamit. Főként az ő munkásságának köszönhetően Hollywoodban újra dívnak a megtörtént eseten alapuló politikai mozik. A királynő után most ismét egy nagy médiavisszhangot kiváltó múltbéli eseményről írt pazar forgatókönyvet, ráadásul ezúttal a saját színdarabja alapján - a végeredmény természetesen egy újabb lebilincselően zseniális film.
A Frost/Nixon minden idők legnagyobb és legnézettebb médiapárbajának állít maradandó emléket; úgy, hogy egyszerre több rejtett világba is betekintést nyújt: megtudhatjuk, milyen hatalmas munka és mennyi ember áll egy ilyen volumenű riport mögött; valamint magukat a főhősöket is megismerhetjük emberi oldalukról. Nagy bravúr, hogy a film mindkét célja teljesül, és a tévés világ pontos bemutatása mellett két, ennyire különböző személyiség pontos jellemrajza is a szélesvászonra kerül két óra alatt. Ron Howard rendező titka egyrészt abban rejlik, hogy megőrizte a színdarab kamarajellegét, ezzel megteremtve azt az alaphelyzetet, amiben színészei (akik darabbeli szerepüket hozták magukkal a moziba) változatlan elánnal brillírozhattak. Kézzelfogható a feszültség a két kivételes egyéniség között, összecsapásuk így végig kiélezett és izgalmas marad.
Másrészt Howard hozzátette Morgan művéhez a filmezés terén szerzett gazdag tapasztalati tőkéjét, aminek segítségével feszesre vágott jelenetek ritmikusan váltakozó sorában tökéletesen be tudja mutatni a felvételeket övező össznépi „tűkön űlős” várakozást. Az ezekben a képekben folyamatosan körbeforgatott párbajsegédek ráadásul egytől-egyig kivételes figurák, remek színészek elővezetésében – ezen a ponton ismét találkozik a mozi A királynővel. Személyük további garancia a hitelességre (Kevin Bacon karaktere ráadásul egymaga testesíti meg a mindenkori amerikai elnök bizalmasának rendkívül összetett, történelmileg kiemelkedő fontosságú alakját).
S hogy ne csak a tét komolyságát, a feszültséget, a véres verejtéket érezze a néző, humorral is bőségesen át van itatva a film szövete. Ez pedig hihetetlenül fontos ahhoz, hogy ne csak értékes, de élvezetes is legyen a mozgókép. Ráadásul mind Frost, mind Nixon híres volt szellemességéről, és ezt utóbbitól sem lett volna fair elvitatni. A filmre egyébként is jellemző az ítélkezés elegáns elkerülése, ami nagyon szerencsés hozzáállás az alkotók részéről – hiszen a Frost/Nixon elsősorban egy érdekes sztori filmes feldolgozása, nem pedig egy politikai vádirat a szélesvászonra vetítve (szinte fölösleges hozzátenni, de azért csak megjegyzem, hogy kis hazánkban ilyen attitűdről természetesen még csak álmodni sem lehet). Úgy tűnik, Morgan szellemisége hamisítatlan európai mértéktartást kölcsönzött az egyébként ízig-vérig amerikai történetnek.
Persze a kifogástalan forgatókönyv és az okos rendezés ezúttal tényleg nem érne semmit két fantasztikus főszereplő nélkül – minden a címben szereplő pároson áll vagy bukik. Michael Sheen, alias az örök Tony Blair ezúttal meglepően esendő tévés guruként vívja ki szimpátiánkat, és gyakorlatilag hibátlan alakítást nyújt; ám még rá is köröket ver az élete legjobbját nyújtó nagy öreg, Frank Langella, aki Nixonnál is nixonabb. Jó kiállású államférfi, szellemes gazfickó, családfő, barát, főnök – az exelnök személyiségének minden árnyalatát kiválóan hozza. Meggyőződésem, hogy ő lesz Mickey Rourke egyetlen komoly riválisa az Oscar-gálán. Hogy maga a film hány szobrot hoz majd el, nehéz megjósolni; de filmtörténeti jelentősége már most hatalmas. És Morgan épp a Blair-mozin dolgozik…

Frost/Nixon
Játékidő: 122 perc
Rendezte: Ron Howard
Szereplők: Frank Langella, Michael Sheen, Sam Rockwell, Toby Jones, Matthew MacFadyen
Forgalmazó: UIP - Duna Film
Tovább a film adatlapjáraKommentek

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!