Transz-Szibéria

Ha egy amerikai pár kiteszi a lábát a biztonságos Államokból, s Európa, vagy – még rosszabb – Ázsia felé igyekszik, nem sok jóra számíthatnak. Brad Anderson legújabb filmjének hőseit, a Roy és Jessie nevű amerikai utasokat a kietlen Szibériát (Peking és Moszkva között) átszelő Transz-Szibéria járaton természetesen életveszélyes körülményeknek teszi ki: drogcsempészek, korrupt rendőrök, valami furcsa, érthetetlen nyelv, fenyegető tekintetű figurák, s legendák az orosz rendőrség mentalitásáról. Anderson előszedett egy sabloncselekményt, hogy saját célokra használhassa fel. Óvatosan építkezik, nem siet; hasonlóan korábbi filmjeihez (különösen A gépésznél kevésbé harsányabb Session 9-hoz), apró dolgokkal utalgat, inkább nyugtalanít. Nem mutatja meg a baj forrását, inkább sejteti; sokkal jobban érdeklődik a szereplői, mint az izgalmak iránt. Lassan jutunk el a tényleges történetig, mely nem is annyira érdekes.

A két főszereplőről, Royról és Jessieről szól a film, különösen Jessieről. Roy csupán asszisztál, sodródik az eseményekkel - Woody Harrelson kiválóan hoz egy tipikus figurát, háttérbe szorítva saját magát. Jessie-é a terep, ő éli át igazán az eseményeket, nem feltétlen saját hibáján kívül. Hazugságai és lelkiismerete (e kettő összefügg és boncolgatásuk újból és újból visszatér Anderson filmjeiben) küzdelmeit látjuk jó hosszan, de nem végig. Mert a film vesz egy fordulatot, szinte irreálisat, tempóját felgyorsítja, mintha be akarná pótolni mindazt, amit eddig elmulasztott; embert kínoznak, menekülnek, a gonoszok üldözik a jókat, vonatkarambol, s vége. Kissé hirtelen, kissé elterelődik az eddigiekről a szó, de Jessie eljut hazugsága felfedéséig, bár addigra már mindegy lesz.

Nem rossz film a Transz-Szibéria, csak hiányzik belőle valami, amit meghatározni nehéz, de nincs ott sem a képekben, sem a rendezésben, sem Emily Mortimer játékában - pedig minden olyan “összeálltnak” tűnik. Talán a kézikamera túlzott használata nem képes kiemelni annyira a táj erejét, mint amennyire a Session 9 – érdekes módon ráadásul egy digitális kamera által forgatott – képei megjelenítették a romos elmegyógyintézetet. Amíg nem tudjuk, hogy miről is szól pontosan a film, addig is sok mindenről beszél a rendező, s mindebben van valami nyugtalanító; valami ott van a levegőben, de nem teljesen átélhető, nem annyira fenyegető, nem szembesít olyan erővel, melynek hatása alá lehet kerülni.

Ehhez hasonló Emily Mortimer játéka is. Jó, de nem eléggé tökéletes; hiányzik belőle az a szuggesszió, ami bevonná a nézőt, ami képes lenne átadni azt a pánikhangulatot, melyről a film szólni látszik. (Ezért nem csak a színésznő, hanem a rendező is ludas, nincs meg az összhang a kamerával sem.) Eltelik ez a film, de nem képes mélyebb nyomot hagyni, pedig van benne spiritusz. Jól válogatott színészek, helyszínek, érdekes karakterek, mégsem hozták ki egyikből sem a maximumot. A történetnek pedig mintha nem lenne következménye Jessie-re nézve, miközben az ő küzdelmét követjük végig…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!