Amikor megállt a Föld

Először 1951-ben állt meg a Föld. Robert Wise eredeti filmje a korszak kevés jó sci-fijének egyike – ugyan a korszellemnek megfelelően óriásrobottól kedzve ufón át a komcsi paranoiáig minden valamirevaló tudományos-fantasztikus sablont felsorakoztatott, ezt mégis meglehetősen intelligensen tette. Az 1945 után épphogy stabilizálódott világrend hidegháborús megosztottságát brilliánsan adta vissza, pacifista mondanivalóját pedig szerencsére nem tolakodón tálalta.

Most, 2008-ban is megállt a Föld. Ez a leállás azonban már közelebb van a totális agyhalálhoz, ami következtében sajnos új versenyzőt avathatunk a fölösleges remake-ek panteonjában. A bűnös ezúttal Scott Derrickson személyében keresendő, aki állítása szerint 1993 óta akarja újra vászonra adaptálni az eredeti Wise-művet. Ennek ellenére olybá tűnik, tizenöt év nem volt elég neki, hogy szert tegyen az azóta zöld utat kapott projektjéhez egy forgatókönyvre.

Derrickson víziója az emberiségről ugyanolyan kiábrándult, mint 1951-es elődjéé volt. Amint alkalom adódhatna párbeszédre egy felsőbb kultúrával, az ember egyből fegyvert ránt és lő – így sérül meg egy túlbuzgó katonától az éppen hogy földet ért ufó utasa. Eztán mindkét verzióban jön Gort, az űrlény védelmére kelő óriásrobot, akinek az 1951-es verzióban még lépkedéskor be-behajlott a hivatalosan fémként bemutatott térdhajlata, de a 2008-asban sem járunk jobban, ahol borzasztóan kezdetleges számítógépes effekttel égeti magát. A sérült ufót az emberiség végül kórházba kíséri, de ott korlátozni kívánja, aki pedig emiatt megszökik, és elvegyül közöttünk.

Alapvető különbség a két korszak, egyben a két film társadalmi reflektálása – míg az eredeti változat a Washington–Moszkva bipólusú világrend felbomlása mellett érvelt, az új inkább környezetvédelmi, klímaváltozási megfontolásokat próbál betömni az éppen kukoricát ropogtató pofinkba. Alapvetően jószándékú darab tehát mindkettő – ám a kortárs példány olyan szájbarágósan és érdektelenül jeleníti meg az önpusztításunkból eredő környezeti fenyegetettséget, amint azt az év másik „zöld” borzadálymozija, Az esemény is tette.

Hollywood szereti emelni a téteket, és most sincs ez másképp – ötvenhét éve az idegennek esze ágában sem volt pusztítani, pusztán üzenetet volt hivatott közvetíteni, egy utolsó, hatalmas figyelmeztetést. A darab konfliktusa az volt, hogy Klaatu, az űrlény csak a planéta vezetőivel tartotta érdemesnek a párbeszédet, akik azonban a hidegháború ködében nem voltak hajlandóak összeülni, mert kicsinyes sérelmeiket előbbre tartották az emberiség jövőjénél. Az idei filmben már az armageddon kapujában vagyunk, s figyelmen kívül hagytuk az épp aktuális probléma, a klímaváltozás felhívásait, ezért Klaatu rögtön TömPuszFeggyel érkezik, amit rászabadít az emberiségre.

Derrickson filmje azonban végig téttelen marad, az első pillanattól kezdve nem lehet kérdéses, hogy vajon mi lesz planétánk sorsa a „directed by” felirat feltűnése előtt. Onnantól pedig, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy az akciót (ami egyébként az eredetiben is elenyésző volt) egyfajta moralitásjátékká cseréli, s hogy egyetlen tétje az lesz, meg tudja-e győzni szexi anyuka (Jennifer Connelly) jófej ufót (Keanu Reeves) a világvége elnapolásáról, döglesztő unalomba fullad. A néző pedig csalódik – akkor is, ha egy klasszikus sci-fi újraértelmezésére vágyik, és akkor is, ha azt hiszi, maradt a filmben akár egyetleneggyel több látványelem, mint amit az előzetesben ellőttek. Ahhoz pedig legalábbis szemellenzős greenpeacesnek kell lenni, hogy kicsit is élvezhessük.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!