Valami Amerika 2.

Annak az esetnek a pikantériája, amikor a moziteremben, egy magyar filmvígjáték folytatásának vetítése előtt ülő néző saját érzésével várakozásként találkozik, jelzi: valami sikerülőben van. Hiszen e néző szeretné, ha a vásznon a Várnai testvérek és Alex, valamint Eszter és Timi megjelennének és valamiféle kalandba keverednének bele. E várakozás izgatott; nincsenek ugyan kultikus figurák, Batman vagy James Bond, akik a hosszú évek alatt elérték, hogy a premierre törekedjen miattuk az ember, de vannak figurák, ők, akiken nevetni jó lesz megint. S egyszeri megtekintés után talán elmondható, nem okoztak csalódást. Vagyis működött a dolog. Mi is e működőképes eleme azon kevesek filmjeinek, akik a sok kudarccal nem törődve úgy döntöttek, sikeres műfaji filmeket alkotnak majd, s moziba csalogatják a magyar filmek nézőit? E próbálkozások leginkább vígjátékokban (és –vígjátékokkal) közelednek maximumuk felé, de láttunk már nem is olyan rossz, más műfajjal próbálkozó alkotást is: Herendi Gábor előző filmje, melodrámája, a Lora, és Novák Erik gengszterfilmje, a Zuhanórepülés számos megfontolandó jelenetet tartalmazott, melyek, e pillanatban úgy tűnnek, előre mutatnak. Herendi (s Goda Krisztina is) két dologban tűnik jobbnak (vagy ha nem is jobbnak, profibbnak) hasonló műfajokban alkotó társainál.

Egyrészt megtanulta, hogy kell hollywoodi technikák alapján filmet csinálni, hova kell lerakni a kamerát, hogyan kell mozgatni, aztán a képet összevágni, a zenét alákeverni (láthatatlan kamera, folyamatos vágás, s ehhez hasonló kulcsszavak), hogy minden arra mutasson, amerre ő maga szeretné, ez esetben talán a humor felé. Megtanulta emellett azt is, hogy nem elég jól megírni egy dialógust, a poénok nem állnak meg önmagukban. Gondosan elő kell készíteni, felépíteni, így lesz igazán erős a csattanó. Ez akkor jó, ha maga a felépítés mozzanatai eltűnnek a filmben, s csak utólag, a poéntól visszatekintve válnak láthatóvá, és akkor kevésbé, ha sejtjük a valaminek a készülését - mindkét esetre találunk példát a filmben, de még a rossz is jobb, mint más alkotásokban. (A Mázli című film hibái több esetben ennek átgondolatlanságából fakadtak: hiába voltak jól eltalált, papíron működő mondatok, mikor több esetben nem tudták megteremteni neki a megfelelő közeget). Az építkezéshez tartozna még a részletek fontossága. Akár a mellékszereplő-figurák alapos megformálása (főleg a maffiózó Bala két pribékje), akikből mindent, amit csak lehet, igyekszik kihozni. Akár a számos apró gesztussal felépített karakterek, akiknek effajta építgetése a klasszikus hollywoodi filmek karakterábrázolására emlékeztet. A kis, ismétlődő gesztusok ábrázolóvá válnak, egymagukban alig, többször látva árulkodva jelennek meg (legyen karakterábrázolás vagy jelenetfelépítés a célja). Ilyen a filmben Bala toldalékolási problémája vagy a környezetében állandóan szóló Korda György-slágerek. Nincsenek előtérbe helyezve, így nem is akarnak direkt poénként hatni, de visszatérő jelenlétük aláfesti a karaktert. Herendi a vígjáték egyre nagyobb mesterének tűnik, amihez társult a forgatókönyv, mely a folytatások minden ügyetlen hibáját, eröltetettségét, és kényszermegoldását igyekezett kikerülni - inkább több, mint kevesebb sikerrel. Ügyesen hozta vissza Amerikába szökött szereplőit, s teremtette meg egy, a Broadwayen bukott színdarab pesti musicallé átírását (némi fricska az ’56-feldolgozási láz, s különösen az 56 csepp vér felé) és színpadra állításának ahány szereplő, annyi okból fakadó szándékát (nem elfelejtve a Producerek történetét sem).

Másrészt rájött arra, hogy a műfajokat jól működtető sémákat hogyan lehet átültetni magyar viszonyok közé. Talán e sebből véreznek legjobban a magyar műfaji filmek (kivéve Sas Tamás új műveit, amik még azelőtt kimúlnak, hogy ez a probléma fenyegethetné őket). Herendi filmjeinek jól áll a magyarság, amire ügyes iróniával még jobban rásegít, legyen az a magyar művészfilmek paródiája (Várnai Tamás Bűnős város című elsőfilmje, melynek főszerepét a mindig kiváló Kovács Lajos játssza) vagy egy bizonyos embertípus lakberendezési ízlésficamai (Bala-villa), de akár egy new yorki beszélgetés a színdarabot eladó jogvédő iroda egyik alkalmazottjával, aki készséggel elhitt mindent az általa soha nem halott messzi Magyarországról. S nem beszélve a filmekben elhelyezett reklámok rendkívül eredeti megoldásáról. Bár e második szempont alapján a Lora nagyobb (és sikeresebb) vállalkozásnak tűnik, a Valami Amerika 2. sem vall kudarcot.

Közel sem hibátlan azonban a film, s talán e hibák legfelismerhetőbb következménye a játékidő hossza: néhol nyújt, hol lapít, hol csak benne hagy bizonyos felesleges jeleneteket. Néhány esetben túl nagy szünetet hagy egy poén kezdete és vége között, vagy annyiszor ismétli, hogy meguntatja (Ákos kezdetbeli impotenciája, mint az élcelődés tárgya). Egyes jelenetek a dinamikájukból vesztenek, mint Eszter és Timi énekórája; a főcímdallal ellátott vágókép-sorozat először a New Yorkba érkezésről, majd legalább kétszer a színdarab próbáiról pedig egyre érdektelenebbé válik. Egy jelenet pedig, melyben Tamás takarítónőt keres, teljesen felesleges, s végpoénja sem annyira jó, ami maradásra kényszerítené.

Mindezek persze nem rontanak annyira az összképen, hogy ne lehessen egy sikeres próbálkozásról beszélni. S bízni abban, amit Herendi Gábor egy interjújában mondott, hogy komolyabb filmen töri a fejét. Ránk férnének már a komolyabb műfaji filmek.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!