Mongol

Dzsingisz kán a valaha élt leghíresebb mongol - és ez alighanem így is marad az idők végezetéig, hiszen a tatárok rettegett vezére hozta létre a világtörténelem legnagyobb birodalmát. Élettörténete megfilmesítés után kiált; még úgy is, hogy jól tudjuk, hősünk sem a betűkkel, sem a vízzel nem ápolt túl szoros barátságot (az utóbbi állítás fürdő- és ivóvízre egyaránt vonatkozik). Manapság úgyis a barbár hősöké a mozis terep: az Apocalypto meg az I.e. 10.000 után már meg sem lepődünk, hogy héroszunk nem a szavak embere, és hogy hozzá képest Piszkos Fred két lábon járó szappanreklám.

Hogyan lett a kis Temüdzsinből hatalmas Dzsingisz kán? Hogyan lett rabszolgából legyőzhetetlen harcos, végül pedig minden mongolt egyesítő hadvezér? A Mongol című film ennek a csodálatos karriernek az első fejezetét mutatja be – méghozzá rendkívül stílusosan. A gyönyörűen fényképezett, fantasztikusan kopár kazah tájak egy olyan szegletét mutatják meg a világnak, ahol még mindig a természet az úr. A sivárság, a kietlenség a kamera objektívjén keresztül rajzol érzékletes allegóriát a sztyeppe népének ingerszegény életéhez. A mongol népi motívumok ügyes felhasználásával a varázslatos filmzene olyan miliővé alakítja a nomádok végtelen hazáját, amiről elhisszük, hogy itt egy legenda is megszületett a kis Temüdzsin világrajöttével. Mi több, amit látunk, az valójában nem más, mint a mongol kultúra őseredeti állapota, ami időn kívül helyezkedik el, és a mai napig ebben az állapotában létezik; hiszen az Ulánbátoron kívüli lakosság nagy része még mindig nomád életmódot folytat.

A szikár történetben a históriai tények keverednek a fikcióval. Mi mégis minden képkockát hitelesnek találunk; ez pedig annak köszönhető, hogy a férfiasan szűkszavú dramaturgia nagy ívben kerüli a felesleges pátoszt. Ezt támogatja a minimalista színészi játék is, a szereplőgárda nagyobbik részét kitevő (fél)amatőrök elővezetésében. Ami külön kiemelendő, hogy a főszerepet játszó japán vendégművész, Tadanobu Asano is alkalmazkodik a többiekhez, és nem akarja egy villogó szemű, őrjöngő, teli pofával ordító, grimaszoló Dzsingisz kán-figurával ellopni a showt - ez pedig Szergej Bodrov rendező színészvezetési képességeit dícséri. A grandiózus csatajelenet meg azt példázza remekül, hogy a Bering-szoros innenső oldalán is össze lehet hozni látványos szcénákat; csak jó szem, erős kéz és persze 1500 kiváló lovas kell hozzá.

Ám mielőtt még Bodrov elvtársat is felterjeszteném a káni címre, annyit el kell mondjak, hogy az Arif Alijevvel közösen elkövetett forgatókönyv szövegi része mindenképp hagy kívánnivalót maga után. Mert az nem baj, hogy keveset beszélnek a főszereplők: a pusztai népek már csak ilyenek. Az sem baj, hogy a dialógusok nem fordulnak át nevetséges szónoki párbajokba. De hogy minden második mondat arról szól, milyenek és mit csinálnak a mongolok (és minden első mondat arról, hogy ki kit öl meg, amint lehetősége nyílik rá), kissé egysíkúvá teszi a szövegkönyvet. Már-már szentenciaszámba mennek a tízpercenként elejtett „mongolos” szállóigék – pedig Dzsingisz kán nem a retorikai képességeivel kívánta beírni magát a történelemkönyvekbe. A mongolok szélsebes paripákon lovagolnak, nem szavakon. Hogy ezt honnan tudom? Ő maga mondta.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!