James Bond: A Quantum csendje

Mikor két éve a James Bond franchise-nak Martin Campbell rendező és az új Bond-színész, Daniel Craig egy bombasztikusan erős, kirobbanóan energikus és a sorozat alapjait hibátlanul lefektető „elsőfilmet” csináltak (jó nagy sic! az elsőfilmhez – ugyanis a sorozat huszonegyedik darabjáról beszélünk, amely azonban újrakezdésként szolgál), már akkor megkezdődtek az azt követő film, A Quantum csendje előkészítési munkálatai. Ez az új, Marc Foster függetlenfilmes rendező elkövette Bond-film azonban szinte beleilleszthetetlen a sorozat többi tagjába. Miért is?

    Egyrészt, a 007-es filmek közismerten megállnak a saját lábukon. Megértésükhöz nem szükséges az előző epizódok ismerete, történeteik a saját jogukon érvényesülnek. Két rész közti átfedés szinte példanélküli a sorozat történetében – még az olyan jelentős epizódok is, mint mikor az MI6 gyöngyszeme megházasodik, majdhogynem reflektálatlanul maradnak a későbbiekben, egy-két kisebb utalást nem számítva. Mint ahogy a Bond-lány visszatérése is egyszeri eset volt, mikor szegény Sylvia Trenchtől újfent munkaügy miatt kényszerül távozni a 007-es a Dr. No után az Oroszországból szeretettel egyik korai jelenetében is. Ehhez képest A Quantum csendje nem fél belecsinálni a levesbe.

    Rögtön kezdésnek ott veszi fel a fonalat, ahol azt a Casino Royale elejtette, kétséget sem hagyva afelől, hogy itt pusztán percekben mérhető kihagyás történt az elődfilm befejezését követően. A huszonkettedik hivatalos Bond tehát közvetlen folytatása az előzményben történteknek – s mint ilyen, megértéséhez kifejezetten javallott a Royale kaszinóban történt pókerparti következményeinek beható ismerete.

    Aggasztó továbbá, hogy egy részben még a sorozat legrosszabb darabjával, a James Bond, a magányos ügynökkel mutat rokonságot, lévén, Bond a saját szakállára kezd el nyomozni, ráadásul bosszúvágyból, és még az MI6-el is konfrontálódni kénytelen, hogy célját elérje. Szerencsére ez nem válik túlzottan bántóvá – van azonban egy ennél jóval örömtelibb utalás is a filmben, amely a Goldfingert, tehát a sorozat (szó szerinti) aranykorát idézi meg, ezúttal azonban jelenkorunk legdrágább kincsére, az olajra aktualizálva.

    Sajnálatos viszont, hogy Marc Foster nem akciórendező, és nem is volt tapasztalata ezen a téren. Ez pedig helyenként követhetetlen akciójeleneteket, talán a bizonyítási kényszerből eredően értelmetlenül gyors vágásokat eredményezett. Pozitív hozadéka azonban, hogy láthatóan érdekli a figurák sorsa, még az olyan mellékalakokat is igyekszik kiemelni az egydimenziós motiválatlanságukból, mint az újfent visszatérő Felix Leiter (Jeffrey Wright), vagy Mathis (Giancarlo Giannini).

    A másik sarkalatos pont a Bond-girl személye, aki esetünkben Olga Kurylenko lenne. Kérdéses, hogy mi tette őt olyannyira semmilyenné – talán, hogy nem izzott körülötte és Daniel Craig körül a levegő? Talán, hogy elég aszexuálisan viselkedett Bonddal? Talán, hogy a kedves mozinéző már jóval többet megcsodálhatott habtestéből a Hitman – A bérgyilkosban? Szó, mi szó, A Quantum csendje szinte Bond-lányok nélkül való, ami módfelett furcsa a sorozat történetében, ugyanis a szóra se érdemes Strawberry Fields (Gemma Arterton), hát… Szóra sem érdemes.

    Kielégítő viszont, hogy a korunk aktuálpolitikájától, a brit és amerikai kormányok közönyének erős kritikájától vissza nem riadó történet végül egy igazi, kiváló bondos fináléban ér véget – a sivatag közepén lévő épületkomplexumban történő zárás sikeresen hozza a Bond-filmek végső leszámolásának alapjául szolgáló filmek két jellemzőjét, miszerint realizmus és meseszerűség kétesen belőhető határmezsgyéjén mozognak. Kár azonban, hogy itt bevégeztetik a kiváló, és rendkívül karizmatikus Mathieu Amalric játszotta Dominic Green főgonosza, aki hatalmas pazarlásként érdemtelenül kevés vászonidővel bírt.

    A Quantum csendje szó, mi szó, tagadhatatlanul csalódás, bár messze nem olyan rossz, mint a betétdala. Mint egyszeri akciófilm, igenis megállná a helyét, bár a Bond-sorozat ennél némileg nagyobb elvárásokat ébreszt az emberben, főleg a sorozat porából főnixként feltámadó Casino Royale után. Bár a forgatókönyv az elődhöz hasonlóan még mindig próbálja a Bond-univerzum alapjait lefektetni (a bondi piálás magját ezúttal elvetik, továbbá a Felix Leiterrel való barátság is megkezdődik), sajnos ezúttal elmaradnak az olyan elegáns eszközök, mint például a Casino Royale végebeli elmaradhatatlan, ám ezúttal mégis elmaradt bemutatkozás. Sem Q, sem Moneypenny sehol nincsenek továbbá a horizonton, pedig őket is lehetne komolyabbá tenni, egyben napjainkra aktualizálni. De úgy tűnik, az új évezred egyébként még mindig módfelett ígéretes Bondjának recepetjéért néhány korábbi összetevőt fel kell áldoznunk az összetevőkből.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!