Mázli

Mestertől lopni nem bűn: Keményffy Tamás első nagyjátékfilmje igen-igen kusturicás. Mentségére legyen mondva, jól sikerült. Kusturica legnagyobb erőssége, hogy a filmjeinek semmivel össze nem téveszthető hangulata van, és a sírva vigadós vígjáték mögött mindig ott van a szerb (vagyis inkább balkáni) néplélek; a figuráit pedig nem neveti ki, hanem velük nevet és szeretettel figurázza ki őket, mert valahol ő is közülük valónak tartja magát. Szerencsére ilyen a Mázli is, ahol a történet szerint egy kis falu, az osztrák-magyar határon fekvő Ógyarmat lakói véletlenül megfúrják a legnagyobb osztrák kőolajipari társaság készáruvezetékét, és az ott feltörő, kiváló minőségű gázolajat áfás számla nélkül adják tovább a dízel magas ára miatt odazarándokló, kispályás üzemanyag-turistáktól a nagytételben vásárló nagyvállalkozókig mindenkinek, aki vevő rá.

Már az első pillanatokban, a főcím alatt sejthető, ami később biztossá is válik: ezt a filmet példás igényességgel készítették el, odafigyeltek a részletekre. A „te vagy a legény, Tyukodi pajtás”-nótájára komponált főcímzene nem szájbarágósan (szöveg nincs benne), de azért már előrevetíti, hogy itt oldschool kuruckodásra kell számítani az elkövetkező másfél órában, a korok változására való tekintettel szablya helyett szivattyúval, párducbőr kacagány helyett kezeslábasban, de a szellemiséget tekintve ugyanúgy, ahogy évszázadokkal ezelőtt.

Mert én utálok közhelyeket puffogtatni, hogy Magyarország ilyen meg olyan, meg itt minden olyan mint ekkor meg akkor volt; mert van itt ember ilyen is meg olyan is, jó is meg rossz is, mint mindenhol, egyáltalán, nem vagyunk mi se jobb, se rosszabb emberek más nemzetek fiainál - csak be kell nézni a szőnyeg alá másoknál is, mindenhol akad valami takargatnivaló. De ahogy ez a film megmutatja, mit is jelent magyarnak lenni ma, ha a pénzről és a péncsinálás etikájáról van szó, az valami egészen csodálatos. Összekap itt mindenki mindenkivel, természetesen még a legnagyobb veszedelem sem képes rávenni a falusiakat arra, hogy ideig-óráig tartó szövetségeken kívül komolyan összefogjanak, és együtt vigyék végig az évszázad bűntényét. Bűntény? Hiszen erről szó sincs. Gazdagtól, osztráktól lopni nem bűn, mindenki meg is van győződve róla, hogy ezt addig lehet itt csinálni, amíg világ a világ, az a gázolaj nem az enyém, nem a tiéd, a földből jön – ergo nem is hiányzik senkinek. Legalábbis olyan nagyon. A meglepetés csak akkor jön, mikor a rendőrség is megjelenik, aminek nyomán még az egri vár ostroma is megismétlődik, mert a gázolajat nem adjuk, akkor se, ha már senki nem tud idejönni érte, hogy megvegye tőlünk.

Az akció szinte folyamatos, szerencsére soha nem ül le a történet, legalábbis annyira soha, hogy unatkoznunk kéne. Mindig jönnek újabbnál újabb csavarok, érdekes dolgok derülnek ki némelyik szereplőről és szerencsére mindig a humor van előtérben, felesleges, oda nem illő jelenetek nem akasztják meg a történet kibontakozását (talán a szerelmi szál nem sikerült annyira jól, de mondhatjuk, ez még azért elmegy). Lukáts Andor jól alakítja a falu eszét, talán főszereplőnek nem elég karakteres néhol, nincs azért akkora karizmája, hogy a racionális, csendesebb karaktere áthatoljon a tömény bohóckodáson. És ha már a negatívumoknál tartunk, vannak persze olyan apró részletek, amiket nehéz lenne józan ésszel megmagyarázni, nem is világos, hogy ez most komoly, vagy valami szintén kusturicás, abszurd látomás része ez is. Eleve mit keres egy gázolajvezeték a temetődombon, a felszíntől nem egész két méter mélységben, meg honnan szereznek (miből csinálnak) a falusiak c-4-hez való profi gyutacsot a műtrágyás-gázolajos bombájukhoz? És egyáltalán, miért kellett annyira nyúlni Kusturicát, hogy még a zene is (kicsit ide azért nem illően) délszláv? Szerencsére azért nem annyira nagy hibák ezek, hogy túl sokat rágódjunk rajtuk még a következő jelenet alatt is, simán élvezhető marad a film a nélkül is, hogy ezekre magyarázatot kapjunk.

Mert a fent említett igényesség és az apróságok kárpótolnak érte: a „taxiba illően” hülye rendőrök, a mellényes, g-mercis osztrák vállalkozó és honfitársa, a kocsiban kokózó válságmenedzser, a lángoló mtv-s közvetítőkocsi és társaik nekem már elég indokot szolgáltattak arra, hogy feltétel nélkül megadjam magam az ógyarmati olajos milíciának és hosszú idő óta végre ne sírjak, hanem nevessek, ha magyar vígjátékot látok. Koppintásnak koppintás, sok nemzetközi díjat valószínűleg nem fog kapni, de egy vidám estét szerezhetünk vele magunknak és azt hiszem (és hitték azok is, akikkel együtt láttam), ez így rendben is van.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!