Az olasz meló

1969-es Olasz melót a mostani feldolgo-zással. Annyit azonban tudok, ha valaminek mintegy 35 évvel később elkészítik a remake-jét, akkor az nem lehetett rossz film (Michael Caine-nel és Benny Hillel? Naná, hogy jó lehetett!). A kérdés tehát már csak az, hogy a 2003-as, sztár szereplőgárdával újraforgatott történet méltón tiszteleghet-e az előd előtt? A hosszú kérdésre válaszom nagyon-nagyon rövid: egyértelműen nem!

Értékelésemet nem az hajtja, hogy a sok, lelkendező (ámde megalapozatlan!) kritikából kiindulva ellenségeket szerezzek magamnak. Hanem az, hogy én még emlékszem egy 1992-es, hasonló műfajú, ámde összetettebb filmre, amelynek Komputerkémek volt a címe. Az olasz meló egy és háromnegyed órája alatt végig ez a Robert Redford és Sidney Poitier nevével fémjelzett film járt a fejemben, s nem véletlenül. Igaz, hogy a két film története csak bizonyos pontokon mutat rokonságot, de a Komputerkémek több mint megfelelő alap arra, hogy feltárja Az olasz meló hiányosságait.

karak-terek teljesen kétdimenziósak. Személyiségüknek nincsenek rej-tett, kidolgozott aspektusai, moti-vációjuk pedig leegyszerűsítetten gyermeteg, ha van egyáltalán. Nem tiszta például, hogy Steve (az átlátszó Edward Norton) miért “adja fel” társait a velencei aranylopás után. Mert van egy régebbi bandája? S ha igen, akkor egy évvel később hol vannak ők? S hogy tarthatta meg Steve az összes aranyrudat magának? És kik egyáltalán az ukránok? Csak úgy villognak bennem a kérdések, mert a sztori annyira nem kidolgozott. Elvarratlan szálak sora lebeg a történet felett, s így egy idő után már csak néztem, de nem láttam. Félreértés ne essék, nem az én felfogó-képességem gyenge, hanem a forgatókönyv lyukacsos, akár egy mosdószivacs.

halmo-zódó klisék között, bármily erősen is kutattam, nem láttam a film báját, stílusát. Agyonrágott fordulatok kergették egymást, ami egyre csak fájdalmasabb lett, ugyanis naivan azt hittem, a nívós szereplőgárda csak predesztinál egyfajta újszerűséget. De téved-tem. A kötelező szerelmi szál, amelyet hála isten nem hagytak kibontani, hanem a film végén hirtelen a képünkbe vágtak, már mindennek csak a meg-koronázása volt.

Hiába írták azt is több helyütt, hogy milyen izgalmasak a velencei motorcsónakos és a Los Angeles-i autós üldözések, én a legcsekélyebb feszültséget sem tapasztaltam. Főleg úgy nem, hogy az egész végtelenül hiteltelen. Hiszen egy olyan senki, mint Steve, hogy a fenében repkedhet csak úgy kénye-kedve szerint Los Angeles forgalmában a helikopterével? Senkinek nem volt furcsa, hogy a valóságban majd fél óráig tartható üldözés alatt egyetlen nyamvadt rendőr sem ered a nyomukba? Talán Steve zsebében van az egész rendőrség és a városi forgalomirányítás is? Vagy egyenesen ő a polgármester? Ugyan már, ilyen gyer-meteg vacakot én nem eszem meg!

Mark Wahlberget. A valamikori Marky Mark szerintem iszonyúan tehetséges srác, példa erre a Boogie Nights vagy a Sivatagi cápák. Nos, ebben a filmben mindketten iszonyúan haloványak, amiről - mint már említettem a karaktereket - nem ők tehetnek. Charlize Theron pedig gondolom szintúgy nem így képzelte el a szerepét, amely néhány semmitmondó párbeszédre korlátozódik. Hiszen a filmbeli interakciók megértéséhez sem kell kivételes intelligencia. Olyanok, mint a film maga: közhelyekre épülők, laposak és mesterkéltek.

Gyakorlatilag nincsen semmi, amit képes lennék pozitívumként kiemelni a filmből! Azazhogy egy van, de ez sem Az olasz meló érdeme. A filmben feltűnő Mini Morrisoknál jobb autót nem is választhattak volna erre a “szerepre”. Ezek a kis kocsik úgy tökéletesek, ahogy vannak, s a film sok részével ellentétben végig hitelesek is, hiszen nem egy szimpla városi autóról van szó, hanem egy valójában is felturbózott, bivalyerős sportkocsiról. Ha másért nem (márpedig másért nem), miattuk nem volt teljes szenvedés végigülnöm a száz akárhány percet. Ez azonban nekem kevés, roppant kevés!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!