Zuhanás

Egy olyan történetről, melyből Tarsem Singh Zuhanás című filmje is táplálkozik, azt írni, sablonos, már-már közhelyesnek számít. A valóság és fantázia ütköztetésének sokszor-feldolgozottsága még lehetővé tesz olyan megközelítési módot, mely új szempontokkal gazdagítja e szituációt, amivel az író-rendező meg is próbálkozik, csak sajnos sikertelenül. Évről évre bukkannak fel filmek kisgyerek szereplőkkel, akik a valóság elől fantáziájuk világában találnak menedékhelyet, hogy aztán a valóság általuk megismert logikájának analógiájára egy hasonló logikával működő világban próbálják értelmezni, vagy egy egészen másféle világgal elfedni eredeti valóságukat. Hol találnak hozzá mesélőt (Végtelen történet; Én, Pán Péter), hol ők maguk kreálják valaki létező (Tideland) vagy valaki képzeletbeli (A faun labirintusa, Totoro) segítségével. Tarsem Singh újítása a kiindulópontban és a valóság és a fikció viszonyának megváltoztatásában rejlik; a fikciónak egyszerű eszközzé degradálásában.

A XX. század elejének Los Angelesében egy törött karú kislány és egy lebénult lábú kaszkadőr gyógyul egy kórházban. A kaszkadőr mesével kezdi magához édesgetni a kislányt, hogy morfiumot lopasson vele. A mese eszközszerűsége indokolja ugyan a mese rendkívüli fantáziaszegénységét, ez azonban nem teszi élvezhetőbbé a filmet. A történet szerint öt különböző származású figura esküszik bosszút egy bizonyos Szörnyeteg nevű (valamiért) spanyol diktátor ellen. A mese az előrehaladtával folytonos változásokon megy keresztül, először a kislány szája íze szerint; majd mivel a főszereplő Kék Banditát a kaszkadőr Roy saját magával kezdi feltölteni, az ő személyes élményei, érzelmei, a film során megismert, őt körülvevő szereplők kerülnek a történetbe; hogy a legvégére egy lebutított szerelmi-féltékenységi konfliktus tárulkozzon fel. Valamint halványan felsejlik a Kék Bandita pótapa dimenziója is, amikor a kislány is belép a történetbe, akinek édesapja erőszakos halált halt. E figurában pillantja meg mesebeli apját, ám mint semmi, ez sem kap akkora hangsúlyt, hogy a mondanivalót (vagy valami ahhoz hasonlót) maga köré legyen képes szervezni. Az öt figura eredettörténete semmi különlegessel nem szolgál, maga a film sem áldoz rájuk pár percnél többet. A Kék Banditán kívül e karakterek, akikhez csatlakozik egy hasonló kvalitásokkal rendelkező hatodik is (a kislány a hetedik lesz), üres figurák, se gyenge jelmezeik, se mondataik (ha egyáltalán vannak), se tetteik nem jellemzik őket, jelenlétük csupán díszletfunkciót lát el. Ha a lopott morfium hatására a képzeletbeli történetben is elkezdődne valami, esetleg valóban egyre közeledne egymás felé a valóság és a látomás, akár a mesélő felől indulhatna egy Félelem és reszketés Las Vegasban-szerű utazás, akár a kislány felől a fantázia kiterjesztése a valóságra, már erőteljesebb végeredmény lenne látható. Ez utóbbira történt némi próbálkozás, egy lopás alkalmakor „élőben” jelent meg az egyik figura, csakhogy a történet más dramaturgiai „fordulópontot” alkalmazva, másfelé vitte el a történetet.

Ezáltal eredményezve egy fejsérülésből eredő tényleg látványos, jól kidolgozott jelenetsort, mely – bár a bábfilm és az animációs film eszközeit alkalmazza - vizuális gazdagsága a rendező ezelőtti és legelső játékfilmjét, A sejtet idézi fel, szerkezete pedig a videoklipek felépítésére hasonlít, ezáltal megtörve a film eddigi és ez utáni stílusát. A ki- vagy megtörés sajnos csak pár percig tart. Singh ebben a filmjében is törekedett A sejthez hasonló, vizuálisan lenyűgöző, ám sokszor semmitmondó képek alkalmazására, de e kettőből csak az utóbbit sikerült megvalósítania. Amíg A sejt képei, egy sorozatgyilkos beteg agyának szürreális tobzódásai tényleg kimondottan kidolgozott és fantáziadús ötletekkel, a maga nemében monumentalitással került a szem elé, addig a Zuhanás csak a szándékot őrizte meg, s mivel e képek nem sikerültek különösebben erőteljesre; felhívták a figyelmet e dekorativitás ürességére, mely üresség A sejtben is megvolt, csak jól álcázva. Irdatlan nagyságúnak ábrázolt épületek, városok, a fenségest megcélzó befogadhatatlan szétterjedésű területek, a kékre festett város vagy a hatalmas sivatag csak bravúr; az ábrázolhatatlan ábrázolásának megpróbálása felesleges hivalkodás marad.

Singh végül a mesét engedi győzni, ezáltal a film a fent említettek közül a valóságmegértő és -megoldó nemlétező kategóriába tagozódna be; de az igazi főhős ezúttal nem a mesét hallgató, hanem a mesét mondó, az öngyilkos szándékú Roy; a hős, aki megtisztul, a mesében a medence vizében, a film valóságában pedig a sírás által. A hazugságra használt mese visszacsap, hogy aztán bevégezze rendeltetésszerű végét, vagyis, hogy jól záruljon. Az író-rendező mintha egy szinopszist készített volna, melyben csak az alapokat fekteti le: felskiccelte a képi világot, kitalálta a karaktereket, vázlatban összefoglalta a történetet, de már nem foglalkozott a részletek kidolgozásával, a szereplők jellemének feltárásával, a dramaturgia felépítésével.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!