Szex telefonhívásra

A Szex telefonhívásra sztorijából és a főszereplők nevéből (Ewan McGregor és Hugh Jackman) ítélve akár a legújabb Woody Allen-mozi is lehetne – sajnos nem az. Nagyon nem. Mert ha az ősz mester vette volna a kezébe ezt a filmet, sokkal több humort, és némi kellemes öniróniát is kaptunk volna a pénzünkért az unalomig ismert sémák és „fordulatok” mellé/helyett. Így azonban marad a középszer, amit csak a két, már említett úriember jelenléte ment meg a totális érdektelenségtől.

A probléma ott kezdődik, hogy a film bevezetésében meghatározott tematika (amit a magyar cím még ki is hangsúlyoz; az angol eredeti, a Deception - azaz csalás, fortély - sokkal kifejezőbb) egy olyan szálat hoz létre, ami tulajdonképpen szinte tökéletesen funkciótlan, és a történet további alakulása szempontjából abszolút sokadlagos. Az anonimitás mint a nyomozást megnehezítő körülmény az egyetlen, amiben megjelennek az underground szexklub sajátosságai – pedig ahhoz, hogy valaki ne tudja annak a nevét, akivel lefekszik, nem kell rögtön egy perverz szubkultúrába belépnie; bőven elég egy „jól sikerült” este. No persze akkor hová tűnne a misztikum - a tucatszám ismételhető szexmontázsokról már nem is beszélve… Ilyen az, ha az ötlettelenséget újabb ötlettelenséggel palástoljuk. Mark Bombacktól, a legújabb Die Hard mozi írójától ráadásul ezúttal még egy árva „Yippi-kay-ay, motherfucker!”-t se kapunk; be kell érnünk sablonos helyzetekkel és még sablonosabb karakterekkel.

Mind McGregor, mind Jackman figurája hagy némi kívánnivalót maga után. McGregornál el kéne felejteni azt a „trükköt”, ami Supermannél válik csak be, miszerint lenyalt hajjal és pápaszemmel már rögtön felismerhetetlen lesz, és szívtipróból szürke kisegérré változik. Ha az elsőfilmes Marcel Langenegger a sminkesekre bízza a karakterépítést, ne nagyon álmodozzon bomba(ck)sztikus hollywoodi karrierről. Ráadásul a motivációs háttere sincs kellőképp felépítve: pár jó dugástól nem tér le valaki az egész életében követett (jó) útról. Jackmané ellenben viszonylag szépen összerakott szerep - amihez persze a színész tehetségének több köze volt, mint a direktornak - , sajnos botrányosan rossz szövegekkel. Minden dumája a „40 Ft-os csaj” c. játékra emlékeztet, annyira olcsó és átlátszó. De legalább énekel a végén. Michelle Williams…ő meg egyszerűen gyönyörű, ilyen szépnek még sosem láttam, egy filmjében sem - csak a Dawson és a haverokban tudott ennyire magába bolondítani. Intelligens és érzékeny nő, simán szétfeszíti a szintén nem „túlírt” szerepe korlátait, pedig még a filmidőt tekintve sem jut neki sok játéktér.

Amire viszont bőven volt helye meg ideje a készítőknek, az a Nagy Hollywoodi Klisétár alapos átnyálazása és megvalósítása. Tökéletes munkát végeztek; ezt onnan lehet tudni, hogy ha a világ bármely tetszőleges mozibuziját a vetítőterembe ültetjük, percre lebontva előre el fogja tudni mondani az összes jelenet minden történését. Hogy kiszámítható a film, az nem kifejezés. S ha ez nem lenne elég: a fináléban szabályosan próbára teszik a türelmünket azzal, hogy a szánni valóan egyértelmű „csattanót” megelőzően kínosan nyújtják a fölösleges perceket. Üresjárat a javából – immár azt is tudjuk, hogy Langeneggernek nem csak színészvezetési képességei, de ritmusérzéke sincs. És könyörgöm, valaki magyarázza el neki azt, amit én a Lemming óta hajtogatok: Charlotte Rampling ennyi idősen már nem vonzó!!! Ahogy egy ilyen film sem az, egy olyan mezőnyben, aminek többek közt A sötét lovag, a Hellboy II. és a Trópusi vihar a zászlóshajói.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!