Hancock

Will Smith tipikus hollywoodi sztáralkat, ha tetszik, ha nem. Márpedig sokaknak nem tetszik a dolog; de lassan ők is elismerhetnék, hogy az afroamerikai színész-rapper minden stúdió álma: bármilyen megaprodukciót kiválóan el lehet vele adni, és nem mellékesen Oscar-gyanús drámai szerepekben (Ali, A boldogság nyomában) is megállja a helyét. A Hancock című tréfás szuperhősmozi főszerepére se nagyon érte volna meg mást választani: Smith lassan többször mentette meg a Földet, mint Bruce Willis, ráadásul a humor ugyanúgy állandó kiegészítője, mint MIB-snek a fekete napszemüveg.

A tökéletlen megmentő sztorija Vincent Ngo fejéből pattant ki még 1996-ban; és hogy miért csak mostanra jutott el a megfilmesítésig, rejtély. Olyan rendezők kerültek szóba a projekt kapcsán mint Tony Scott, Michael Mann és Jonathan Mostow, de különböző okok miatt végül egyikük sem vállalta a feladatot – így jutott a Hancock a színészként is aktív, direktorként tisztes iparos Peter Berg kezei közé. Ő pedig, Ngo és a társíró Vince Gilligan hathatós közreműködésével, kihagyott egy hatalmas ziccert.

Bár, ha nem akarok igazságtalan lenni, el kell mondjam: az elbaltázott lehetőségért a legkevésbé Berg tehető felelőssé. Ő korrektül megrendezett mindent, amit elé tettek a szkript kiötlői, legyen szó érzelmesebb jelenetekről vagy monumentális akciószcénákról – nem mesterien, hanem „csak” korrektül. A forgatókönyv azonban valami hihetetlenül gyenge. A benne rejlő potenciáloknak csupán töredékét használja ki, hogy - a rég túlhaladott álomgyári elvárásoknak megfelelve - happy endes-szerelmi szálas-kőkemény drámás cukorsziruppal önthesse nyakon az amúgy kifejezetten üdítő moziként induló, sokkal többet érdemlő filmanyagot.

Az egész féltávig a Tapló Télapó, a Minden6ó és a Vasember legnagyobb erényeit egyesítő mozgókép alattomosan megy át pazar akcióvígjátékból unalomig kiismerhető melodrámába, ami teljesen tönkrevágja addig gondosan építgetett hangulatát. Az még teljesen rendben van, hogy Jason Bateman személyében bekerült a képbe egy „neutralizáló” jófiú; az ő jelenléte emberközelivé, átélhetővé teszi Hancock extravagáns sztoriját – hiszen mégiscsak ez a film célja, lerángatni a földre a sebezhetetlen, arrogáns és bunkó (ez a mozi kulcsszava) szuperhőst; mind a film világában, mind átvitt értelemben. Ennek érdekében XXL-es adag öniróniával operáltak az alkotók, a film vége felé igencsak ritkuló poénok nagy része is ebből fakad. Tökéletes meglátás, abszolút követendő irányvonal ez; mert ha egy superhero-movie túl komolyan veszi magát (lsd. Hulk), éppen ezzel válik nevetségessé – akkor már nem jobb saját magunkat cikizni, és együtt nevetni a közönséggel? Ettől lett siker a Vasember is, főként mivel a cinizmus királya, az ifjabb Bob Downey vitte a hátán a filmet; ami meg is tudott maradni vegytiszta „coolságnak” – ellentétben jelen kritika tárgyával, ahol ezt a hozzállást háromnegyed óra elteltével a sutba vágták a készítők.

Pedig addig minden szép és jó: a látvány már-már tökéletes, a zeneválasztás nemkülönben; Charlize Theron negyvenévesnek maszkírozva is gyönyörű; a poénok kellemesen ütősek, mégsem alpáriak. Ha ott elvágják a filmet, hogy Hancock új emberként sétál ki a börtönből, (ha nem is új emberként, de) elégedetten sétálhatnánk ki mi is a vetítőteremből, és még az erkölcsi tanulság sem maradna el; mert Will Smith karaktere zseniális jeleneteken keresztül „javul meg”, és még a drámája is hihető, átélhető, ami ritka ilyen blőd akcióvígjátéknál. Ám egy ponton buta irányt vesz a sztori, és olyan dolgok következnek, amiket inkább nem is részleteznék, mert már a gondolatukra az ásítás környékez. Az az alkotók és a nézők egyetlen szerencséje, hogy Smith „vérdrámához” is kiválóan használható, máskülönben menthetetlen lenne a mozi. Így csak egy elszalasztott lehetőség, aminek az első feléért azért mindenképp megéri mozijegyet váltani – a többit meg borítsa a feledés jótékony homálya.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!