Erőszakik

Volt már úgy a nyájas Olvasó, hogy hiába gyűlölt tiszta szívéből egy helyet, oda bolygó hollandiként minduntalan vissza-visszatérni kényszerült? Utálatunk gócpontját megtestesítheti valamely intézmény, netán munkahely, de akár egy komplett város is. Jellemző azonban, hogy míg nekünk, magyaroknak vágyképként jelenik meg a filmbéli flamand település, addig egyik „hősünk” számára az undor netovábbját fogja kifejezni. (No igen, jönnének csak a Blaha Lujza tér közelébe…) Főszereplőink tehát a százezres lélekszámú Brugge vendégszeretetét kénytelenek élvezni, meghatározatlan ideig.

    Igen, Bruggét mondtam, bár tisztában vagyok vele, hogy az eredeti címben Bruges szerepel, ezek a nevek valójában ugyanazt a várost takarják, sőt, hívhatnánk még Brüggének is. Puszta fordítói nemtörődömségnek tudható be az angol / francia Bruges-változat használata. A cím magyar fordítására nagyobb terjedelemben már ki se térek (az eredeti ugyanis In Bruges volt) – az illetékeseknek retorzióként megszavazok egy életfogytiglani Film+ előfizetést.

    Míg azonban a bérgyilkos-duó egyik felének, Kennek (Brendan Gleeson) határozottan bejön Brugge ködfátyolba burkolózó meseszerűsége, addig társa, Ray (Colin Farrell) hátán a hideg futkos a várostól, mint az idill netovábbjának földi reprezentációjától. A klasszikus vígjátéki alaphelyzet ezzel már meg is teremtődött, miszerint a szereplők egyikét olyan szituációba helyezve, amiben ő kellemetlenül érzi magát, idegenkedése okán a néző számára mulattató tetteket fog végrehajtani.

    A dolog azonban érdekes módon ezúttal működik – egyrészt van egy végtelenül egyszerű, de Ray számára annál nehezebben feldolgozható drámai alapkonfliktus, ami frusztrációval tölti meg karakterét. Másrészről pedig ott van a lényétől e mélypontok ellenére is elvitathatatlan egyszerű ember prosztósága, amely azonban kellően bájosnak és szórakoztatónak hat. Hiszen mégsem egy lecsúszott alkesz nyíregyházi melósról van szó ugyebár, hanem egy jóképű, a mozivásznon előbbi példánknál határozottan jobban mutató lelkibeteg bérgyilkosról – akinek már e két tulajdonságában is feloldhatatlan paradoxon rejlik, amely majd a történetet is lassacskán viszi előre.

    A „buddy movie”-k alapszituációja szerint a két jóbarát természetesen sosem ért egyet semmiben – jól láthatjuk, hogy az ilyesmi szinte mindig működik, és itt sincs ez másként. Ha Ken templomba menne, akkor Ray legszívesebben wc-re. Míg Ken szépművészeti múzeumba vágyik, Ray csak szimplán szétcsapni az agyát némi belga malátanedűvel. Mikor Ken otthon várja főnökük hívását, akkor Ray épp egy belga csajt próbál rávenni, hogy útjuk mihamarább vezessen a franciaágy irányába. Munkamoráljuk, életmódjuk és kulturális identitásuk tehát a két jóbarát-filmek kliséinek megfelelően a lehető legjobban eltér egymásétól.

    Hálásak lehetünk még a film szókimondó, tabudöntögető poénjaiért is – rossz nyelvek kijátszották ugyan ellene a rasszizmus-kártyát, ám jelen esetben teljesen indokolatlanul. Kis gondolkodással könnyedén rájöhettek volna, hogy az Erőszakik nem csupán röhög a törpicsekeken törpéken, de egyúttal élő-lélegző emberként, összetett személyiségként is ábrázolja őket, humorfaktorukat és valóságosságukat pedig azzal erősíti, hogy a velük kapcsolatos sztereotípiával épp ellentétes tulajdonságokkal ruházza fel a filmben szereplő kisembert, Jimmyt (Jordan Prentice).

    Szót kell ejteni még a film helyenként bizony váratlanul felbukkanó, ám témájából eredően elvárhatónak mondható kemény naturalizmusától – és ez nem csak a szerencsére rettentően kisszámú akciójelenet brutalitásáról mondható el, hanem a dialógok nyelvezetéről is. (A legnagyobb filmes adatbázis tudni véli, hogy a stáblistával 107 perces filmben csak a „fuck” és ragozott alakjai 126 alkalommal hangzanak el.)

    Komédiának vagyunk tehát tanúi, minimális drámai és akciófilmes mellékízzel ízesítve: akik vevők egy, az átlagosnál sokkalta különb, s naturalisztikussága ellenére jóval intelligensebb vígjátékra, azoknak nem csak, hogy ajánlott, hanem egyenesen kötelező látnivaló az Erőszakik. S effajta kötelező látnivalóként könyveli el a néző utána magát Brugge városát is az emlékezetében. De mi is valójában a filmbéli Brugge? Kennek ugyan a mennyországot, Ray-nek pedig a poklot jelképezi – valójában egyik sem igaz, az igazság a kettő közt van. Martin McDonagh rendező Brugge-je ugyanis (Ray filmzáró monológja ellenére) a purgatórium: egyik szereplője esélyt kap hibái rendbetételére, a másik pedig lehetőséghez jut, hogy feláldozza magát eme előbbiért, ha akarja; mindketten elindulhatnak a megtisztulás felé vezető úton, akár túlélik a Brugge-i kirándulást, akár nem.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!