Indiana Jones és a Kristálykoponya Királysága

Hollywood az igazi saját farkába harapó kígyó. Az utóbbi időben minden igyekezetével azon van, hogy az akciódús megaprodukciók, amik a legtöbb pénzt emésztik fel, sikerrel csábítsák vissza a nézőket a filmszínházakba. És mindezt hogyan akarja elérni? Lecseréli az unalomig ismert arcokat – még régebbiekre. Merész gondolat, de működik: az új évezred verekedős-lövöldözős moziját a nyugdíjas generáció tagjai viszik a hátukon - az ötvenhárom éves Bruce Willis, a hatvankét éves Sylvester Stallone és a hatvanhat esztendős Harrison Ford. A nyolcvanas-kilencvenes évek kultfilmjei tehát egyre-másra térnek vissza a szélesvászonra; hatalmas örömet szerezve ezzel az említett évtizedekben tiniként értük rajongó, a márkanévvé nemesedő címekre bármikor hanyatt-homlok a mozipénztárakhoz rohanó tömegeknek. A saját farkába harapó kígyó köszöni, jól van: amíg nem kerül minden retro-sztár öregek otthonába (vagy kormányzói székbe), garantált a siker. Muszáj komolyan venni a jelenséget, és ezt legjobban a fent említett Sly papa tudja, aki most is nagy erőkkel tervezi a Rambo ötödik és a Cliffhanger második részét…

Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága újabb lökést adott ennek a retro-hullámnak, hiszen Steven Spielberg és George Lucas semmit sem bízott a véletlenre: mindent a jól bevált recept alapján csináltak, és a széria, a legenda ugyanolyan erőteljesen él tovább, mint John Williams feledhetetlen főcímzenéje. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy Indiana Jonesszal semmi különös nem történt, egyszerűen idősebb lett pár évvel. Harrison Ford pedig, minden előzetes aggodalom ellenére, remek formában van; a film első negyedórája után már csak Shia LaBeouf fricskái emlékeztetnek minket hajlott korára. Akinek tetszett az előző három rész, annak ez is be fog jönni, ezt garantálom. 

Akcióban, poénokban nem szenvedünk hiányt; megvan a kalap és az ostor is, a szépen fényképezett egzotikus táj, a feketére és fehérre felosztott világ (ezúttal, a nácik után, a borzasztóan gonosz és elvetemült komcsikkal gyűlik meg doktor Jones baja), a rejtély, a megoldás - egyszóval az Indy-univerzum. Az Indiana Jones 4. mozgóképes lexikona az őt megelőző trilógiának, és időutazás is egyben. Nem olyan érzékeny alapanyag, mint a mi zseniális Macskafogónk vagy Vukunk, amiket sem modernizálni, sem szolgaian és anakronisztikusan másolni nem lehet (igaz, ez utóbbival meg sem próbálkoztak a delikvensek, pedig a kisróka esetében talán kisebb kárt tettek volna vele). Az ifjabb Henry Jones kalandjait jól meghatározható paraméterek (lásd fentebb) alapján újra és újra össze lehet dobni; és hogy ezt Spielbergék ezúttal bármiféle újítás nélkül, a régi filmek modorában tették meg, kifejezetten jót tett a mozinak. Legszebb példája a kényelmes karosszékként magát kínáló múltidézésnek a gyönyörűségesen retroízű „térképes” repülés. Akkor és ott nagyon jól tudja a néző, hogy egy ’80-as évekbeli filmet néz, ami, abszolút mellékesen, 2008-ban készült. Ezt az érzést erősíti a mostanában alig foglalkoztatott Karen Allen vicces visszatérése is az első részből – Indy örök, csak a történelem változik. Mégpedig a sztori folytatása szempontjából igencsak kedvezően: a professzor még két évtizeddel utolsó kalandja után is vészterhes időkben mentheti meg a világot. A történelem és áltörténelem szokás szerint a lehető legizgalmasabb arcát mutatja a moziban; ráadásul egy bizonyos 1947-es eset kapcsán Spielberg ujjgyakorlatot mutathatott be egy olyan témában, ami neki minimum hazai pályának számít. A film ennek megfelelően telis-teli van önreflexióval, ami csak tovább gazdagítja mozgóképes utalásokkal kellemesen feldúsított világát – egyetlen bánatunk az lehet, hogy a szinkron miatt a magyar nézők számára elvész a két Indiana Jones-film közti majd’ húsz évben kalandfilméhségünket pillanatokra csillapító Tomb Raiderről elejtett pár szó.

A többi, zseniális kitekintés (mind önmagára, mind a mozitörténeti klasszikusokra) viszont átjön, és üt; olyannyira, hogy a szellemes, akciódús és egzotikus képfolyam tökéletesen elfeledteti, hogy sem forgatókönyvvel, sem valódi, jól felépített sztorival nem szolgál a film. A 2002-es Pánikszoba óta gyengélkedő David Koepp most sem kápráztat el minket: az egymást követő kalandos-vicces epizódokat akár George Lucas is írhatta volna a stábbüfében, nem lett volna kevésbé összeszedett a szkript. De ez az a film, aminél tényleg ez számít a legkevésbé, ráadásul így nem érzünk semmiféle görcsös erőlködést; hiszen a mozi nyilvánvalóan nem akar többet, mint szórakoztatni, és némi pénzt kicsalni a zsebünkből. És, mi tagadás, engem már a vetítőterembe való belépés előtt „megvett” a brand: gondolkodás nélkül kértem a mozijegyem mellé az Indiana Jones-menüt. Kifelé menet pedig a világ minden kincséért sem adtam volna ki a kezemből az újonnan szerzett relikviákat. Úgyhogy, doktor Jones, le a kalappal! Vagy inkább újra fel…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!