A Vasember

A remake-filmek, a folytatások és az előzményfilmek nem túl dicső, ötlettelenséggel kikövezett végtelen hosszúságú útjához észrevétlenül csatlakozott a képregény-feldolgozások ösvénye. A legnépszerűbb alfaját ennek az újonnan bevezetendő mozgóképes kategóriának természetesen a szuperhősös filmek képezik, amelyből már most Dunát lehetne rekeszteni, holott az adaptálási mánia még épphogy elkezdődött. A Vasember, bár hazánkban szinte teljességgel ismeretlen figura, odaát igazi amerikai ikonnak számít, a csillagos-sávos lobogó egyik legjellegzetesebb fiktív védelmezőjének.

A film a képregény nagyjából negyven évének történetét sűríti össze két órába, egyszersmind aktualizálva is azt. Hiszen hogy is nézne ki az, ha e szuperhős eleinte leginkább egy pléhkasztnihoz hasonlatos első változata Vietnámban születne meg, mint az eredeti képregényben? Tony Starkot ama bizonyos repeszgránát ezúttal Afganisztán sivár vidékein sebesíti meg, ahol rabtársával való, módfelett fellengzős beszélgetései folyamán felébred benne lelkiismerete, ami mi máshoz is vezetne, mint egy szuperhős megépítéséhez? A Vasember ugyanis, legtöbb társával ellentétben hőssé épült, nem pedig annak született – amint arra a kivételesen valóban szellemes eredeti plakátszöveg is rávilágít.

Tony Stark végre egy lélegző figura a vásznon, ami a szuperhősökről elég kevéssé mondható el: a harmadik részben már kvázi-emóssá változtatott Pókember, a teljességgel komolyanvehetetlen Fantasztikus négyes után a milliomos celebritás Tony Stark karakterét sikerült normálisan vászonra adaptálni. Mind a karakterre, mind az egész filmre igaz, hogy kiválóan pozícionálja magát, és nem akar többnek látszani, ami: ahol kell, ott komoly (na persze, csupán annyira, amennyire egy kosztümös szuperhősökkel operáló mozi ezt megengedheti, az viszont azért mégiscsak röhejes, hogy az IMDb műfaji meghatározásaként említi a drámát is), s jó akciófilmhez hűen helyenként meglepően intelligens humorral telített. Tony Stark ironikus, szatirikus, s gyakran önreflexív személyiség, ami jól áll egy képregényhősnek – legalábbis jobban, mint a folytonos sírás-rívás és önmagába zárkózás (lásd Raimi Pókemberét).

Elkerülhetetlen a film aktuálpolitikai áthallásának némi magyarázata – annál is inkább, minthogy az eredeti képregény, Stark minden kicsapongása ellenére az egyik leginkább konzervatív, valójában antikommunista szuperhőst állította az olvasók elé Vasember bádogformájában. S bár a sztorit hűen értelmezi újra napjaink világában az alkotógárda, az eredeti képregény ezen intencióit már nem kívánták megtartani, így a saját (és a köztudottan balos Paramount stúdió) szájíze szerint újraírt Vasember már sokkal inkább a demokrata eszmékkel harmonizál. Mivel kishazánkkal szöges ellentétben az USÁ-ban manapság rendkívül ódivatúnak számít konzervatívnak lenni, Stark filmbéli karaktere egyből reflektál azokra a változásokra, amikre a képregényekben hosszas évtizedeket kellett várni.

Tony Stark, Amerika legnagyobb fegyvergyárosa elfogatása után ugyanis megkérdőjelezi korábbi eszméit, és morálisabb álláspontra helyezkedik; mikor rájön, hogy ténykedésével tevékenyen részt vesz fegyveres konfliktusokban, amikről korábban vajmi keveset tudott, úgy dönt, leszereli cége háborús részlegét. Vasemberként pedig első feladata lesz hányattatásai helyszínére visszautazni és igazságot szolgáltatni mindazoknak, akiket az ő fegyvereivel nyomnak el. A film tehát Tony Starkra bízza egy erkölcstelen világ kereszteslovagjának hálás szerepét, akinek megadatik az elnyomottak, az emberek pártjára állnia szinte az egész világ ellenében. Figyelemreméltó, és talán nem minden áthallás nélküli továbbá, hogy a Vasember, a Fantasztikus négyes tagjaihoz hasonlóan kellően gyorsan „coming-out”-ol, hogy a 4-béli Fáklyához hasonlóan kiélvezhesse az ezzel járó plusz hírnév minden előnyét.

A nagyjából egyszemélyes Robert Downey Jr.-attrakcióként aposztrofálható Vasember üdítő színfoltja a képregényfilmeknek. Semmi olyan úttörő mozgóképes eseményre nem kell számítani persze, mint a Sin City formabontó eredetisége esetében: a Vasember „csupán” az X-Men 2. óta legjobban vászonra alkalmazott képregénynek számít. Nem beszélve arról, mekkora felüdülés végre főhősként a vásznon látni egy szórakoztató, ámde alkoholista nőfaló ignoráns különcöt egy olyan undorítóan álszent világban, amely John McClane-t is betörte aljas anyagi érdekektől vezérelve – még akkor is, ha a züllő életmód számára olyannyira elengedhetetlen dohányzás ezúttal is csak az afgán gonosztevő privilégiuma.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!