Elah völgyében

Egy régi vágású, hallgatag, marcona figura a reneszánszát éli. Szikár arcvonásaira, fogai közül elvétve kiszűrődő, jelentőségteli félszavaira - úgy tűnik - ismét szüksége van az Álomgyárnak. Tommy Lee Jones egy ideje nem csak saját magától kap főszerepet (Melquiades Estrada három temetése): két, az idei Oscar-gálán érdekelt drámának is húzóneve tudott lenni. Két lábon járó törvényként vigyázott – amennyire tudott - a Nem vénnek való vidékre; Elah völgyében viszont már maga is a legalitás határait feszegeti. Mindezt természetesen az igazság nevében.

Igazság persze többféle van. Idehaza jobb- és baloldali, a nagy vízen túl meg republikánus és demokrata. Aztán van egy olyan, már-már egyetemesnek tűnő igazság is, hogy akárhonnan nézzük, Irak meglehetősen szar hely mostanság. És az Egyesült Államokba hazatért „szaddámföldi veteránok” belső Irakja is szar hely – sőt, még annál is. Itt pedig megérkezünk ahhoz a megállapításhoz, amire többek közt Scorsese zseniális Taxisofőrje is épül: a háborús pszichózist igazán sosem lehet feldolgozni. A maestro remekműve azt tárgyalja, szélsőséges hangnemben, hogy a civil életben miként törhet elő Vietnám pokla egy trauma hatására; és mik lehetnek a következmények. Az Oscar-díjas Ütközésekkel már bizonyító Paul Haggis ugyanezt a témát járja körbe, csak az ő hősei(?) nem a Távol-, hanem a Közel-Keletről hozzák magukkal a személyiségüket eltorzító tragédiákat - és újabb tragédiák lehetőségét. A két mozi közti újabb lényeges különbség is ebből fakad: amint tanult kollégám (nem Dan Marino) felhívta rá a figyelmemet, a huszonegyedik század jenki veteránjai nem kényszerből, sorkatonaként, hanem komoly zsoldért vállalták a testet-lelket megkínzó háborúsdit. Micsoda különbség! Annak idején Amerika-szerte együtt sírtak Bergerrel, és együtt őrjöngtek Travis Bickle-lel - ma elképzelhetetlennek tűnik ilyen fokú szolidaritás, filmszínházon innen és túl egyaránt. 

Az Irak-pszichózis feldolgozásának társadalmi támogatását ráadásul az sem feltétlenül segítette, hogy egyre-másra láttak, látnak napvilágot az iraki foglyok megkínzásáról készített fotók és videók – főként amerikai mobiltelefonok memóriájából. Haggis okosan ismerte fel, hogy az ezekhez hasonló, mobilos kamerákkal készített felvételek a mozgóképkultúra szerves részét képezik; és filmjében bátran ötvözte a hagyományos 35 mm-es nyersanyagot az új hordozóval. Ezzel bevonta a „youtube-nemzedéket” a filmkészítés egyre könnyebben hozzáférhető folyamatába - így téve nagyon is modernné egyébként minden más tekintetben konvencionális moziját. 

Konvencionális, hiszen nincs abban semmi újdonság, hogy egy Irak-dráma Iraktól többezer kilométerre játszódik: a már idézett Taxisofőr tálcán kínálja magát az analógiához. Színészvezetés és cselekménybonyolítás terén sem rúgja fel a hagyományokat a mozi. Jones még mindig jól hozza a tapasztalt és igen bölcs magányos farkas karakterét, a többiek pedig jól játszanak alá; a sztori meg hollywoodi módra drámaian csavaros és csavarosan drámai – ez az elvárható minimum egy tucatnyi szálat mozgató L.A.-körkép (Ütközések) író-rendezőjétől.

Mindez profin működik a direktor kezei között: az Elah völgyében összeszedett, átgondolt mozi, ami sikeresen váltja ki a kívánt hatást nézőjéből. Egy dolgot azonban nem szabad elhallgatni a filmmel kapcsolatban, miszerint ugyanaz a gyengéje, mint Haggis előző rendezésének, a fentebb többször is említett Ütközéseknek; mégpedig az, hogy helyenként bosszantóan didaktikus. Mindkét mozi telis-tele van olyan, felesleges monológokkal, amiknek a mondanivalóját már számos más filmnyelvi eszközzel nyilvánvalóvá tette a rendező. Mindent a szánkba rágnak, mindent megmagyaráznak, még a címet is – ez utóbbit a filmidő közepén, a leghangsúlyosabb ponton. Ha ezt a rossz szokását képes lesz elhagyni - TLJ szerepeltetését pedig jó szokásává tenni - Haggis nem csak a témaválasztás tekintetében léphet Scorsese nyomdokaiba…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!