Filmkritika

Gyilkos ígéretek

Ruprech Dániel kritikája
2008. március 19. 16:44

Érezhető némi váltás David Cronenberg életművében, de vajon mekkora eltolódásról van szó? A kérdés inkább az, a belsőt is érinti ez a váltás, vagy csak a látványra szorítkozik? Inkább olyannak tűnik ez az új irányvonal, aminek csak közegét váltotta, csak fókuszát állította be újra a mester, tárgyán nem sokat változtatott. A boncolgatás szempontjait és nézőpontjait gondolta újra. Az Eastern Promises – Gyilkos ígéretek leginkább az őt megelőző Erőszakos múlt című filmmel állítható párba, ha ragaszkodunk a párosításhoz, de ez talán nem jelenti azt, hogy korábbi filmje előtanulmány lenne. Olyan fókuszpontok kezdenek dominálni ezekben a filmekben, melyek eddig sem voltak idegenek Cronenberg világától. A legszembetűnőbb változás a műfaj és közegváltás. Párba állítva, az első vonzotta a másodikat, a második az elsőt. Közelebb került az úgynevezett hétköznapi emberi léthez. E két film az izgalmakat a hétköznapiságnak és a hétköznapiságból tekintve irreálisan hátborzongató bűn világának találkozásában fogja megtalálni. Ez a motívum és emellett a karakterekre való intenzív figyelem, e figurák extrém szituációkban való vizsgálata már ismert Cronenberg eljárás. Hasonló helyzetbe sodorta Karambol című filmjének szereplőit is, mikor ráébresztette őket átlagvilágtól eltérő szexuális vágyaikra, de ide tartozik a Pillangó úrfi főhőse a leleplezés pillanatától, illetve a Két test, egy lélek ikerpárja születésüktől fogva.

A Gyilkos ígéretek máshonnan közelít, mint az Erőszakos múlt. Amíg ott egy személlyel, egy személyben ütközteti a két világot, s tulajdonképpen ezáltal kétszeresen létrehozza az extrém szituációt, egyrészt a múlt és a család, másrészt a jelen és a maffiózó báty egymásnak feszítésében, addig a Gyilkos ígéretek ezt két figurával teszi meg. S mert Cronenberg bár közönségfilmet forgatott, nagyobb mestere a filmkészítésnek annál, hogy e sablonokat csak szimplán használja fel, olyan filmet hoz létre, mely képes gyönyörködtetni, izgalomba hozni és lenyűgözni, és mindezek mellett nem áll távol tőle a mondanivaló átgondoltsága és az üzenet lehető legkifejezőbb artikulálása sem. Röviden: szórakoztatja a nézőt, s magához mérten megfelelő hangerővel beszél is hozzá. Impozáns kameramozgások és ízlésesen brutális erőszakjelenetek dekorálják a filmet, de valójában a hangsúly a karaktereken és a színészeken van, olyannyira, hogy a cselekmény és dramaturgiája alárendelődik e figurák minél erőteljesebb kifejezési szándékaiknak. Leginkább a két főszereplő jellemzésének. A filmet egy akcentussal beszélő lány meséje kezdi el. Saját élettörténetét meséli. A lány meghal, egy gyermeket és naplóját hagyja hátra, mely elindítja egy orosz származású szülésznő, Anna nyomozását, ami szinte teljesen egyenesen a londoni orosz maffiához vezeti őt, elsősorban Nikolaihoz, a főnök fiának testőréhez és mindeneséhez. A film feszültségét érdekes módon nem az a bizonytalanság adja, hogy pontosan mibe is, milyen emberek közé keveredett Anna, hiszen elég gyorsan fény derül arra, hogy ezek az emberek bármire képesek. Hanem az, hogy hogyan viszonyulnak Annához. Mintha valamiért a lány olyan helyzetben lenne, amelyből többet megtehet, mint más, hétköznapi halandók. Ennek a tükrében lesz izgalmas Anna nagybátyjának, Stepannak mondata. A hétköznapi ember kerül szembe az alvilág emberével, de Stepan szerint a hétköznapi ember nem ők, hanem a halott lány volt. És valóban, valahol Anna és köre egyenrangú erőként csap össze az alvilággal. Ebben a filmben. Csak ebben a helyzetben. Anna olyan viszonyok közé kerül, melyek a véletlennek köszönhetően neki kedveznek, ezért bír teljes erővel fellépni, s a maga módján győzni. Ez lesz az ő extrém szituációja, melyben demonstrálhatja teljes erejét. Mindennek a történet szempontjából csak annyi jelentősége van, hogy így válik nagyközönségnek is eladhatóvá, a film belső viszonyainak szempontjából viszont, csak egy így elmesélt történeten keresztül ismerhető meg legjobban Anna ereje, csak ezek között a viszonyok között rajzolódhat ki legtisztábban Nikolai karaktere, akiről még így is nagyon keveset tudunk meg, de mindenesetre Anna alakítja ki az ő extrém szituációját, amelyben más emberként kezd el viselkedni.

Kiemelkedő ugyan a Semyont játszó Armin Müller-Stahl részéről a felszínen túlzott kedvességbe és udvariasságba takart állati kegyetlenség árnyaltan megformált alakítása, valamint Vincent Cassel is ügyesen építi fel Semyon fiának Kirill-nek karakterét; de e figurák mégiscsak panelekből állnak össze. Azt kapjuk tőlük, amikre számítunk (persze valamennyi eltérésre szüksége van a filmnek, amikkel él is), egy gengszterfilm karriertörténetének elmeséléséhez szükséges alapvető figurákat. Az igazi főszereplője e filmnek azonban Viggo Mortensen lesz: Nikolai karaktere tulajdonképpen kiharcolja magának a főszerepet. Amíg a cselekmény látszólag Naomi Wattsszal veszi kezdetét, Annával, addig Nikolai karakterének folyamatos, de nagyon lassú és homályos kibontása, Mortensen velejéből hozott játékával, maga felé vonzza a történetet, s azt kezdi éreztetni, hogy Anna figurája is azért jött, hogy általa minél jobban megismerhessük őt. Szinte kisajátítja a történetet. A kezdet kezdetén a hősnő Naomi Watts, ő a néző szemszöge, aki ártatlanul találkozik a bűnnel, s így a néző azonosulva vele, „bevezetődik” a bűn világába. Ellenben kiderül, hogy Annának azért kell bekerülnie ebbe a világba, hogy legyen valaki, aki képes rávilágítani egy ilyen Nikolai-féle ölőgép más oldalaira is. És e más oldalak mellett újabb és újabb érdekes dolgok is kapnak némi fényt. Nikolai karakterében az az érdekes, hogy Mortensen úgy formálja meg, mintha ennek a karakterének minden egyes tette magához képest hazugság lenne. Ha gonosz és kegyetlen, azt érezzük megjátssza magát a főnökei kedvéért, de mikor jót cselekszik, akkor is érezteti velünk a cselekvése mögött megbúvó saját érdekeket. Persze a mérleg valamerre eldől, de hamarabb véget ér a film, minthogy megtudjuk, hol állapodik meg végül.  Mortensen játéka mellett a forgatókönyv és a rendező színészvezetése is rájátszik erre, így aztán Nikolai karaktere mondhatni legyőzi Anna ártatlan tévelygését a bűn világában. Egyszerűen izgalmasabb lesz egy bűnöző tévelygése.

Cronenberg filmje jó ritmusú, dramaturgiailag szépen felépített, gondos alkotás, aminek hatását fokozzák azok az apró és precíz megoldások, melyek nem tesznek szinte semmit hozzá a filmhez, mégis erőteljesebbé, remekebbé teszik. Olyan mozdulatok, mint ahogy Nikolai hátradobja a nyakkendőjét, mielőtt nekikezdene azonosíthatatlanná tenni a holttestet vagy ahogy Semyon a rózsaszirmokat rakosgatja egy tálkába. Apróságok ezek, mégis megmaradnak, dekorálják a filmet és szereplőket és tanúbizonyságát adják a rendező profizmusának.

Mesteri munka a Gyilkos ígéretek. Izgalmas, impozáns, kiváló szakmai tudásáról tesz tanúbizonyságot, de olyan kultikus rangokat, amelyeket Cronenberg korábbi filmjei elértek, valószínűleg nem fog tudni megkapni. Talán azért, mert hiányzik belőle az a különleges íz, mely elődjeiben benne volt, vagy mert túlságosan is háttérbe szorítja az alkotó saját magát, hogy maximalizálhassa az illúziót, s ezáltal egyediségét is elveszti. John Carpenter valaha elegánsan össze tudta kötni a kettőt, én azt gondolom Cronenberg is jó úton van efelé.

Értékelés:

Gyilkos ígéretek

Játékidő: 100 perc

Rendezte: David Cronenberg

Szereplők: Viggo Mortensen, Naomi Watts, Vincent Cassel, Armin Mueller-Stahl, Sinead Cusack

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."