Filmkritika

Golyózápor

Durucz Dávid kritikája
2007. december 27. 23:21

Viszonylag jól behatárolható, ilyen címmel milyen mozira számíthatunk. Ráadásul ezúttal (kivételesen) a magyar cím van olyan kifejező, mint az eredeti; mert ebben a filmben bizony közel másfél órán át szakadatlanul cikáznak az acéllövedékek. A játékidő 86 percéből nem tudnék akár csak 6 tűzszünetben eltöltött minutumot sem felidézni – ami legalábbis rekordgyanús. A Golyózápor tehát nem többet és nem kevesebbet ígér, mint agyeldobós, önfeledt szórakozást, egy humorral bőséggel felvértezett adrenalinbomba formájában. 

Az, hogy erre a feladatra Michael Davis (rendezői és forgatókönyvírói minőségben is) vállalkozott, önmagában még bőven nem lenne garancia a vállalás teljesítésére. Ám itt van nekünk egy olyan szereplőgárda, ami után bármelyik mozifanatikus megnyalná mind a tíz fegyverforgató ujját. Monica Bellucci, Clive Owen és Paul Giamatti azok közé a színészek közé tartoznak, akik miatt bármilyen filmre szívesen beül az ember; együttes jelenlétük a vásznon pedig kivételes élménnyel kecsegtet – amilyen (hibái ellenére) ez a mozi is.


Nézzük, milyen sztoriban helyezte el az író-rendező ezeket a remek művészeket! Az in medias res kezdés valahogy úgy néz ki, hogy a répát rágcsáló, rejtélyes Mr. Smith (Owen) tűzharcba keveredik pár rosszfiúval, majd – hogy, hogy nem -  egy kisbabával gazdagabban távozik a helyszínről. A furcsa módon pótpapává váló mesterlövészt eztán tulajdonképpen a film végéig üldözik az elfogyni nem akaró rosszarcúak, egy Hertz nevű undorító kis gennyláda (ez lenne Giamatti művész úr) vezetésével; no és útközben hozzácsapódik egy szoptatós dajka, vagyis inkább szajha, Donna Quintano (hatalmas meglepetésre ezt a szerepet Bellucci játssza). És ennyi. Van még valami csavar, meg politikai szál, de az csak melléduma. A lényeg, hogy ez a történet adja a hátteret a mindent és mindenkit szitává lyuggató golyózáporhoz. A sztori egy olyan vékony golyóálló mellény, amin könnyedén hatolnak át az elementáris erejű képi gegek és beszólások, de leginkább a telitalálatos alakítások.

Nagy-nagy szerencsénkre, ugyanis rossz lett volna lemaradni arról, ahogy Monica Bellucci ezredszer is eljátssza a szomorkás, mégis szexi, sebezhető de ugyanakkor kőkemény végzet asszonyát – ami még mindig hihetetlenül jól áll neki. Innentől kezdve fölösleges skatulyáról beszélni; ugyanis ha ez skatulya, akkor medencényi, amiben a gyönyörű színésznő nagyokat csobbanva lubickol immár hosszú évek óta. Paul Giamatti imádnivalóan gusztustalan, és stílusosan ellenszenves. A karakterszínészek koronázatlan királya (kis hercege?) mindent megtesz azért, hogy a normális néző okádjon a figurájától, és törekvései nem is hiábavalóak: szánalmasabb szemétládát jó ideje nem láttam moziban.

S akkor még itt van nekünk a hihetetlenül nagy arc Clive Owen, aki ugyanolyan menő egy autóreklámban, mint bármilyen egészestés filmben; és mindennek tetejébe kicsivel nagyobb a színészi eszköztára, mint a hasonló jellegű mozgóképek emblematikus figuráinak, Jason Stathamnek, vagy még inkább Vin Dieselnek. Bátran lehet tehát rá (is) építeni egy ilyen filmet, ahol két lövés között egy intelligensnek ható nézésnek és egy csattanós mondatnak is ki kellene jönnie a színművészből.


A film humora a történések ritmusát követi: feszesre vágott, pörgös poénokkal operál Davis, nem ritkán reflektálva Tapsi Hapsira és egyéb „helyiérdekű” kultúrkülönlegességekre; egy ízben pedig még egy John Woo-hommage is eldördül – ennek az lehet az üzenete, hogy akkor se feledjük a gyökereket, ha épp egy véresen komolytalan akciómozit „shootingolunk”. A híres tapsifüles és a főszereplő hasonló zöldségfogyasztási szokásai kapcsán pedig még azt is megtudhatjuk a moziból, hogy a répa nem csak nagyon egészséges, de akár halálos fegyver is lehet – szakavatott kezekben.

Mivel egy akcióvígjátékhoz nem csak humor kell, nem árt, ha a mozgalmasabb jelenetek jól koreografáltak és ügyesen fényképezettek. Ebben szintén nincs hiba, a rendező biztos kézzel bánik az akciójelenetekkel, látványosságukat csak a Kill Bill-szintű mérföldkövek megfelelő szcénáihoz lehet mérni. A képi dinamikát pedig az a Peter Pau biztosította, aki a Tigris és sárkány fényképezésével épp a mi Koltai Lajosunk (aki akkor pont Bellucci kisasszony formás testét követte csodálatosan kamerájával) elől halászta el az Oscar-díjat annak idején. Ehhez a temérdek harcjelenethez szükség is volt az ő rutinjára; mint ahogy a Paul Haslinger eredeti zenéjéből és válogatott muzsikákból összeálló hanganyagra is, ami amellett, hogy tökéletesen aláhúzza a képfolyam húzósabb-zúzósabb részeit, igazi csemege lehet a keményebb műfajok kedvelőinek.


Fájó pont, mondhatni be nem gyógyuló lőtt seb csupán az lehet a filmben, hogy bár nekünk, nézőknek szigorúan tilos akár csak egy percig is komolyan venni a mozit, az igenis szeretné komolyan venni magát – több ízben is. Donna és Smith is tragikus karakterek, ám ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy haragban vannak a világgal, ergo törnek-zúznak (ami egy akciófilmben kifejezetten praktikus vonás), hanem személyes drámáikat a felszínre is hozzák, a moziba sehogy sem passzoló érzelmi megnyilvánulásokkal. Pont ez a többszöri botlás az, ami a filmet a tökéletestől, Michael Davist pedig a neves rendező titulustól elválasztja. Kár érte. Ám így is célba talál a Golyózápor minden lövedéke - legfeljebb némelyikről menet közben kiderül, vaktöltény volt. Jó mozi, jó színészek élményszámba menő alakításaival, ütős akciójelenetekkel, emlékezetes poénokkal; szóval, stílusosan lehet vele búcsúztatni a lassan mögöttünk álló filmes óévet.

Értékelés:

Golyózápor

Játékidő: 86 perc

Rendezte: Michael Davis

Szereplők: Clive Owen, Monica Bellucci, Paul Giamatti, Greg Bryk

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."