Ébredő sötétség

Mikor pár hónapja, a sokktól még félig kábultan feltápászkodtam a helyemről a Tini Nindzsa Teknőcök vetítése után, azt gondoltam, idén már nem láthatok ennél szarabb filmet - most azonban nagy nyilvánosság előtt megfogadom, soha többé nem ítélek ily elhamarkodottan. Persze, nem az történt, hogy időközben felnyitotta valaki a szemem, és meggyőzött arról, hogy a TMNT az év mozija…

Az Ébredő sötétség alapvető problémája, hogy - hasonlóan a teknőcös borzadályhoz - szemmel láthatóan nem más, mint egy „eltévedt” tévéfilm. Méghozzá fantasy. És bizony mióta A Gyűrűk Ura-, illetve a Harry Potter-szériák csúcsra járatták ezt a műfajt és vele a CGI-technológiát, boldog-boldogtalan fantáziafilmet rendez mozira, dvd-re, tévére, válogatás nélkül. Szerencsétlenségünkre a valóban televíziós munkákon edződött direktor, David L. Cunningham úgy érezte, Susan Cooper díjnyertes regénye az ő interpretációjában ugyanúgy meghódítja majd a mozivásznat, mint a könyv az ifjú olvasói szíveket. (Itt egyébként külön kitérhetnék arra is, vajh’ miért ír minden unatkozó háziasszony és kiskamasz fantasyregényt, de inkább nem teszem.)

Ami filmünk szempontjából szintén nem túl örömteli, az az, hogy annak idején Cooper (kis)asszony nem igazán törte össze magát, hogy minél eredetibb sztorival kápráztassa el az olvasóközönséget. A sikerből kiindulva könyve tudott újat és érdekeset mutatni az arra vágyó fiataloknak, ám a moziverzióra mindebből csak egy kliséhalom maradt: a történet középpontjában a lehető legprimitívebb mesebeli szembenállást találjuk, a Fény és a Sötétség örök küzdelmét. A Vének a Fény őrzői és védelmezői, a Lovas és szövetséges banyái pedig a Sötétséget szolgálják; a Fény éppen bajban van, ezért egy Will (Alexander Ludwig) nevű tejfelesképű, problémás kiskamaszhoz fordulnak segítségért. Eddig tiszta sor. Will a Hetedik Gyermek Hetedik Gyermeke, a Jelkereső – és ezt a biztonság kedvéért vagy százhuszonötször elismétlik a bő másfélórás játékidő alatt (a jobb sorsra érdemes Ian McShane karakterének tulajdonképpen más szövege nincs is). Az ismétlés amúgy is kedvelt stíluseszköze az alkotóknak: a rettentően félelmetes Lovas (Christopher Eccleston) – avagy szánalmas Aragorn-hasonmás – is legalább annyiszor térül-fordul hófehér paripáján, mint ahányszor Willben tudatosítják, hogy ő az emberiség jövőjének záloga. Pedig a kissrác világmegmentés helyett inkább csajozna; meg hát nem elég szívás, hogy a bratyója kitúrta a saját szobájából, ő meg alhat a retkes padláson?

Nem is csoda, hogy a hatalmas teher majd’ agyonnyomja; így persze a film – számunkra - legkínosabb pillanatában rosszul dönt, és a másodpercenként elhangzó „Semmiképp se nyisd ki az ajtót!” (amit megelőz egy zseniális „Csak akkor juthatnak be, ha beengedjük őket!”) szólam ellenére nekifeszül a nyílászárónak. És kinyitja. Dráma. Mint ahogy az is drámai, mi több, tragikus, hogy ezt a cselekedetet semmilyen racionális indokkal nem lehet megmagyarázni, és a forgatókönyvírő erre nagy ívből szarik. Kinyitja, mert különben hogy jöjjön be a Lovas? Hát meg lett mondva bazmeg, hogy csak akkor tud bejönni, ha beengedjük. Érted, hülyegyerek?

Igen, ez a film sajnos így beszél a nézőivel. A nagyérdemű bizony csúnyán idiótának van nézve, és ez akkor is igaz, ha a célcsoport elsősorban a 12 év alatti gyerekek. Mert ők sem agyalágyultak, és nem dőlnek be minden tarisznyás faszságnak, főleg, ha az még végtelenül uncsi is. Felnőtteknek pedig az Ébredő sötétség megtekintése egyenesen ellenjavallott – kivéve, ha piával és haverokkal felszerelkezve vág neki az ember, mert akkor akár vígjátéki mélységeket is felfedezhetünk ebben a „remekműben”.

Nem mintha megmentené a botrányosan rossz filmet, de Joel Ransom operatőri munkája, ha nem is innovatív, legalább esztétikus (bár a képi fantázia hiányát talán jogosan róhatjuk fel hibaként egy fantasynek…) A vizuális effektek pedig már-már a film értéken túlmutatóan korrektek; ám még mielőtt azt hinnénk, nézhető alkotással van dolgunk, kénytelen vagyok a szövegkönyv abszolút mélypontját idézni a kedves olvasóknak (és remélhetőleg NEM leendő nézőknek): „Fogadok egy sörbe, hogy sárkány!” Mindezt egy rendkívül lepukkant, karbantartó munkás-kinézetű Fény-őrző mondja az erdészcsövesre hajazó, szintén kortalan és halhatatlan kollégájának - és a poén az, hogy nem is sárkány, hehe.

Hogy mi a tanulság? Azok, akiket már a cím is egy másodvonalbeli PC-játékra emlékeztetett, és akiknek eszébe sem jutott jegyet váltani jelen kritika tárgyára, helyesen gondolkoznak. Azok pedig, akik valamiért ellenállhatatlan késztetést éreztek eme celluloidpazarlás megtekintésére, inkább (mondjuk) rángassák el kicsiny gyermeküket A padlás című örökbecsű színházi musical egy előadására – ott a legnagyobb butaság, amit a poronty hallhat, kimerül egy-két „Szilvásgombóc, ó-ó-ó-ó”-ban. Ez pedig eddig még senkinek sem ártott meg. Sőt.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!