A kaptár 3. - Teljes pusztulás

Milla Jovovich jó nő volt, most is az, de azt ugye mindenki tudja: ahogy az idő múlik, úgy lesz egyre nehezebb és nehezebb ráhúzni a feszes combú akcióhősnő szerepét, mert kezd már jócskán kinőni ebből a szerepkörből. A további karrierjét tekintve pech számára az, hogy eddig csak ebben a műfajban alkotott, az viszont még nagyobb pech, hogy a főművének számító Kaptár-sorozat harmadik része ilyen szarul sikerült.

Hogy szeretett, vörös kis tehenüknek belátható időn belül ne apadjon el a dollármilliókat tejelő cicije (hogy ilyen szép képzavarral éljek), a készítőknek hamar ki kellett találniuk valamit, ezzel pedig jócskán föladták maguknak a leckét. Lépjünk túl Mila öregedésén (igazából csak felnő, na) és lássuk, mit kellett volna teljesíteni ahhoz, hogy ebből valami jó süljön ki:

1. a történet befejezése (a harmadik, maximum a negyedik résznél már illik az ilyesmit)
2. a befejezéssel hozni valami parádés csúcspontot is, csavart, megoldást, nagy csatát, eredetiséget, meglepetést, akármit
3. a saját sorozatukkal szembeni igényekhez képest még fölvenni a versenyt a riválisokkal is, látvány, ötletek, estébé tekintetében

Mit ad Isten, ezek közül egyet se sikerült hozni, vagyis a másodikat talán félig, a harmadikat meg nyomokban. Mert a történetvezetés elég gáz: nagyon hosszú ideig nem történik a világon semmi, a végére pedig összesen tudhatunk meg annyit, amennyit egy jobb tévésorozat egyetlen részéből szoktunk. Az pedig, hogy befejezetlenül hagyják az egészet, nyíltan utalva egy negyedik részre, már tényleg ciki (még jó, hogy nem vetítenek a végén egy „következő rész tartalmából”-spotot). 

A csúcspont tehát elmarad, vele együtt a megoldás T-vírusra (szó ugyan van róla, de eredmény már nem nagyon), se csavar, se semmi igazán különös. Nagy csata azért van, de sajnos inkább sikerült komikusra, mint vérfagyasztóan izgalmasra, ráadásul a kimenete se nem fontos, se nem kétséges. Uncsi, na.

De távolról sem az eddig felsoroltak jelentik itt az igazi gondot, az ördög itt is a részletekben bújik meg, ami ebben az esetben az eredeti ötletek hiányát és egyszerű plagizálást jelent (ha jogilag nem is, szakmailag azért mindenképp). Sok újjal ugyanis nem állnak elő, viszont mutatnak annál több lopott ötletet. Mestertől lopni persze nem bűn, de azért illene kicsit átalakítani, vagy valami. De itt vannak a buborékban, a föld alatt nevelt klónok (A sziget), motorizált vándorlás és keménykedés az elsivatogosodott Földön (Mad Max), harisnyatartóban mindenki seggét szétrúgó, magányos főhősnő (Tomb Raider), az egész bolygón elterjedő vírus parája, menekülés a zombihordák elől (28 nappal később és a többiek), és végül, de nem utolsó sorban varjak, amik vészjóslóan ülnek az oszlopokon meg a vezetékeken, aztán hirtelen egyszerre kezdenek kamikaze-támadásba (szegény Hitchcock, foroghat a sírjában). El sem tudom képzelni, hogy gondolták ezt így, de megcsinálták – és a mozirajongók valószínűleg húzni fogják a szájukat emiatt.

Ami pedig a végén maradt, azért már nem érdemes megnézni. A látvány nem eget rengető, persze vannak látványos robbanások meg jól eltalált hangulatok (a homokkal beborított Las Vegas ilyen, kár, hogy nem jutott neki nagyobb szerep és nem látunk belőle többet), de semmi különös. Lőnek, fekszik, robban, többen fekszik. Szegény Milla, hiába övé még mindig a legelszántabb női nézés Hollywoodban, ezt a produkciót nem menti meg. Gyanítom, hogy így a negyediket se fogja.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!