Hajlakk

Íme egy mozi, ami megpróbál meggyőzni minket arról, hogy a hatvanas évek Amerikájában diadalmaskodhatott a józan ész a rasszista nézetek fölött, egy másfél mázsás tinilány is lehetett ünnepelt tévésztár, és a popkultúra akkori ikonjai ismerték az ízlés szót. Valóban ez lenne a Hajlakk üzenete? Cukros f…t!

Szépen is néznénk ki, ha ezekkel a tanulságokkal megpakolva sétálnánk ki a moziból egy John Waters-film rimékjének megtekintése után. Hiszen az ötletgazda éppen több évtizeden átívelő, kitartó ízlésromboló tevékenysége miatt vált hírhedtté mozis berkekben. Elképesztő karrierének egyik csúcspontja volt az 1988-as, Hairspray című rendhagyó musical, ami most a Producerekéhez hasonló utat bejárva a Broadway-sikerek után immár ismét a filmszínházakban találja magát. Bár ezúttal nem a rózsaszín flamingók és testes transzvesztiták (különösen egy bizonyos „isteni” travi) megszállottjának gondos kezei közül került ki az év legkarakteresebb zenés mozgóképe, Waters jelenlétét mégis minden egyes kockán érezhetjük – sőt, egy röpke pillanatra még teljes testi valójában is megjelenik előttünk Mr. Giccs; egy olyan szerepben, amit nála jobban senki sem érdemel meg.

Adam Shankman, a Tucatjával olcsóbb 2. rendezője foglalta el a direktori kempingszéket, és ha már ekkora sanszot kapott arra, hogy végre valami emlékezeteset is letegyen az asztalra, élt a lehetőséggel. A sztori, a szövegkönyv, a dalok (Marc Shaiman előtt le a kalappal, minimum 50%-ban neki köszönhető, hogy a Hajlakk az lett, ami: többszörös kult) zseniálisak, a rendelkezésére álló színészi gárda nemkülönben – ezt szinte csak elrontani lehetett volna.

Hálistennek erre nem került sor, úgyhogy most arról beszélhetünk, hogyan lubickoltak a semmi esetre sem mindennapi szerepeikben kedvenc sztárjaink - és leendő sztárjaink, hisz a Dreamgirlshöz hasonlóan ebben a musicalben is csillag született: Nikki Blonsky nem hiába készült tizenöt éves kora óta erre a szerepre. Minden előzetes várakozással és a film hype-jával ellentétben nem John Travolta (John Travi, hehe) játéka a mozi legnagyobb szenzációja, hanem ez a kirobbanóan tehetséges ifjú hölgy. A hangja, a mozgása, és az elenyésző számú prózai jelenetben nyújtott teljesítménye egyszerűen fantasztikusak. A humora bőven felveszi a versenyt a súlyával, márpedig Tracy Turnblad eljátszásához az énekhangon kívül ez is nélkülözhetetlen. Nincs mese, el kell hinnünk neki, hogy ő egy igazi nehézsúlyú bajnoknő, akinek ellenfele – ebben a moziban legalábbis – nem létezik.

Persze, mielőtt bárki is azt hinné, Rongylábú Johnny nem elég jó Divine „levetett” szerepében (és ruháiban), megnyugtatok mindenkit: de, az. Hihetetlenül hangzik, mégis, egy idő után eszünkbe sem jut, hogy ez AZ a Travolta, mert valósággal eggyé válik Edna alakjával. Ugyanúgy, ahogy a rég látott Michelle Pfeiffer, ő sem akarja túljátszani a szerepét - pedig ha egy ilyen film nem csábítja arra az embert, hogy ordas-ordenáré túlzásokba essen, akkor vajon mi? Továbbá, bizonyára felmerül a kérdés: a pomádét hajlakkra cserélő musicalspecialista hogy táncol, hogy énekel a filmben; esetleg kapunk valami kikacsintást, finom utalást egy régebbi szerepére? (Ha már őt láthattuk minden idők legemlékezetesebb táncjeleneteinek minimum felében, ez reális elvárásnak tűnik.) Ami a választ illeti: azt tessék a mozikban keresni.

Minden lemeznek van egy tuti slágere, amiről már a megjelenés előtt borítékolni lehet, hogy zabálni fogják a rajongók. A Hajlakkban ez a bizonyos sláger nem más, mint az utolérhetetlen Christopher Walken, aki természetesen nem okoz csalódást - az arca és a mozgáskultúrája még mindig brutális. További nagy erénye, hogy ha ő elkezd énekelni, nem kell attól tartania, hogy egy hozzá hasonló elmebeteg beállít a felvétel kellős közepén, követelve: „More cowbell!”

S hogy még combosabb legyen a mozi a „szélesvásznú” női hölgyek frontján, arról az ezúttal hirtelenszőke hajkoronával megbolondított Queen Latifah jelenléte gondoskodik. Az ő énekhangja természetesen nem kopott meg a Chicago óta, a torka még mindig aranyszobrot (azaz jelölést) ér, és továbbra is kellemes, vérbő jelenség. Egy a baj: a film egyetlen komolyabb gyengeségét neki kell elszenvednie, hosszasan és látványosan. Az összes olyan jelenet és dal neki jutott a moziban, amik már a közel húszéves eredetiből is csúnyán kilógtak. A mostani Hajlakk készítőinek kínos adóssága, hogy a film közepén éktelenkedő, az addig és azután is gondosan épített hangulattól durván elütő komolykodósan-csöpögős dalt (I Know Where I’ve Been), és az összes, ilyen irányba mutató csökevényt helybenhagyták. Pedig mi másra jó egy rimék, ha nem az újragondolásra, és a (vélt vagy valós) hibák javítására? Nagy kár, hogy az amúgy ügyes kezű Shankman nem vette észre, hogy az irónia sokkal erősebb és hatékonyabb fegyver a rasszizmus ellen vívott harcban, mint az erőtlen szenvelgés. És nagy kár, hogy mindennek az amúgy remek Queen Latifah itta meg a levét…

Node félre bánat, félre bú, ezt a kisiklást percek alatt feledteti egy walkeni sasszé vagy egy travoltai seggrisza! Miután könnyes szemmel és sajgó rekeszizommal tiportuk ritmusosan a szerteszét gurult pattogatott kukoricákat a székünk alá, már nem is gondolunk arra, hogy a Hajlakknak gyengébb pillanatai (tényleg csak pillanatai) is voltak. Mert nem lehet mozdulatlanul végigülni ezt a mozit, és a fapofa is felejtő. Azt csak Walkennek szabad.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!