Törés

Anthony Hopkinst egy eszelős gyilkos szerepében láthatjuk, amint éppen egy lelkes ifjú titánt (Ryan Gosling) vezet az orránál fogva; félelmetes intelligánciájának köszönhetően mindig egy lépéssel az üldöző előtt. Első ránézésre úgy tűnhet, a jó öreg Lecter doki tért vissza megint a mozikba, ám a látszat – ami törött ablaküvegen át bizony megtévesztő tud lenni – ezúttal is csal: a Törés nem más, mint egy hosszúra sikeredett, szélesvásznú Columbo-epizód.

Mert, akárhogy is tagadnák, Gregory Hoblit rendező és forgatókönyvírói (Daniel Pyne és Glenn Gers) mindannyian Peter Falk köpönyegéből – pardon, ballonkabátjából – bújtak elő. Hajszálpontosan ugyanazt a dramaturgiát követi a Törés, amelyre a méltán népszerű sorozat összes része épül: végignézhetjük a gyilkosságot, majd azt, ahogy az elkövető cselt vet, de nyomozást arat; aztán következik némi macska-egér játék, hogy a végén Columbo úgyis megfejtse a vérrel szerkesztett keresztrejtvényt. Persze, az örökké szivarozó hadnagy az epizód felénél már bőven tudja, mi merre hány méter; és erről egy védjeggyé vált mozdulatsorral tájékoztat minket. Ami igazán gyanússá tette a fent megnevezett trió tagjait, az az, hogy még ezt a bizonyos mozdulatsort is lekopírozták…

Ez a „Columbo-dramaturgia” tökéletesen súlytalanítja magát a bűntettet, és nagy adag feszültségtől szabadítja meg a mozit. Node nem véletlenül szegezett sokszázezer nézőt annak idején a széria a képernyők elé; hiszen egy nyomozás úgy is lehet izgalmas, ha tudjuk, ki a gyilkos, és pisztolypárbaj helyett a logika sakktábláján mutatnak be nekünk vezéráldozatokat. Ez eddig szép és jó, de akármennyire adja magát a párhuzam, nem feledhetjük: Columbo csak egy volt. Ráadásul a Törés igazi gyengesége abban áll, hogy az így meglehetősen (nomen est omen…) törékennyé vált filmszerkezettel egyáltalán nem bántak kellő óvatosságal. A Hart háborúját is jegyző Hoblit és bűntársai a thrillerbe átúszó krimi és a vígjátékba forduló tárgyalótermi dráma között egyensúlyoztak, mondani se kell, meglehetősen ügyetlenül. Nem baj, ha egy thriller nevettetni akar, végülis oldani kell a feszkót - mi mással, humorral - , de az azért mégiscsak túlzás, hogy akár negyedóráig nem történik lényegében semmi. Elnézném-elhallgatnám én Hopkins és Gosling szópárbajait a végtelenségig, mert bitang jók - de nem biztos, hogy minden krimirajongó így van ezzel… Azok, akiknek feszessé és pörgőssé kellett volna tenniük a Törést (itt elsősorban az írókra gondolok), egész egyszerűen szétbarmolták a film hangulatát. A combosabb adag komédiázások után totálisan reménytelen vállalkozás megpróbálni visszakecmeregni a véresen komoly fordulatok atmoszférájába.

Pedig az idén hetvenesztendős Hopkins és szépreményű ifjú kollégája igazán élvezetes játékkal örvendeztet meg minket; ha másért nem is, miattuk kifejezetten ajánlott megnézni a mozit, ki tudja, láthatjuk-e még őket egy filmben. Ami viszont biztos, hogy Cliff Curtist nem most láttuk utoljára zsarubőrben. Csak nekem tűnik úgy, hogy a fent nevezett úriember mindig nyomozót / FBI-ost / CIA-ügynököt játszik? Nemrég ugyan más oldaláról mutatkozott be a Napfényben, de úgy néz ki, akármilyen közel megy ahhoz a bizonyos világító égitesthez, nem léphet ki a szürke öltönyös fakabát árnyékából. Három évvel ezelőtt egyébként már játszott egy filmben, melynek szintén Fracture volt az eredeti címe – egész véletlenül egy rendőrnyomozó szerepét osztották rá az élelmes castingosok…

David Strathairnről bőven elég annyit leírni: őt mindig jó látni. Folytatása következik a Bourne Ultimátumban. Nem is maradt más hátra a főbb szereplők közül, mint a zabálnivaló Rosamund Pike. Nos, bár szépsége beragyogja a vásznat, karakterét ugyanúgy tudná nélkülözni a Törés, mint a hozzá fűződő, sutácska szerelmi szálat. Abszolút érthetetlen, mi készteti az első jelenetében még magabiztos, erős, dögös-tökös nőt arra, hogy okosan felépített egzisztenciáját fél másodperc alatt elhajítsa magától a szép szőke herceg egyetlen pillantásáért. Odaadó magatartása ugyanúgy nélkülöz minden logikát, mintha valaki a pénzéért ártatlan - és főleg önzetlen - szerelmet várna el egy útszéli kurvától…

Mindent egybevéve, a frappáns poénokon és a szavak nélkül is bőbeszédű hopkinsi tekinteteken kívül sok mindent nem tartogat számunkra ez a mozi. Humorszilánkok, feszültségszilánkok, drámaszilánkok: ezekből bizony a büdös életben nem lesz már ablaküveg. Pedig a film, Roger Ebert közhelyével élve, „ablak a világra”. No mindegy, legalább azon elgondolkodhatunk, Ryan Gosling vagy Sir Hopkins találná-e meg előbb Columbo sosem látott feleségét…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!