Filmkritika

Goodbye Bafana

Farkas Ádám kritikája
2007. augusztus 17. 18:00

Sokan élnek abban a tévhitben, hogy az állami szinten megszervezett, faji alapú megkülönböztetés a „modern világban” legfeljebb az ötvenes évekig tartott, és leginkább csak fekete-fehér filmeken és régi, megsárgult újságcikkekben találkozni vele, messze a mi világunktól. A Goodbye Bafana egy olyan országot mutat meg, ahol a feketék nyilvános megkülönböztetése még 18-20 évvel ezelőtt is ugyanúgy divatban volt.

„Viszlát, fiú” – ezt jelenti a félig angolul, félig xhosa nyelven írott cím, utalva a Joseph Fiennes által megszemélyesített James Gregoryra, aki dél-afrikai farmon nőtt fel és gyerekként egyetlen barátja egy fekete fiú volt, aki megtanította őt az őslakosok nyelvére. Gregory később otthagyta ezt a vidéket és börtönőr lett, akinek az állam nagy hasznát vette: mivel beszélte az „ellenség” nyelvét, Robben szigetére szállították. Az apartheid idején ez a sziget adott otthont a legszigorúbban őrzött állami börtönnek, ahol fekete lázadókat tartottak fogva, köztük a híres Nelson Mandelát.


Gregory azt a feladatot kapta, hogy cenzúrázza a foglyok leveleit és tartsa figyelemmel a beszélgetésüket, hogy az így szerzett információk segítségével az állam egy lépéssel mindig a lázadók előtt járhasson. A férfi jó honpolgár volt, így hitt a propagandának is, miszerint a szigeten fogva tartottak (és úgy általában a feketék) mindegyike veszélyes terrorista, akik csak a fehérek kiirtásán fáradoznak. De a foglyok (és Mandela) megismerése után rájött: a kép nem ennyire fekete-fehér, ezért úgy döntött: utánajár az igazságnak…

Mindig érdekes, ha olyan témában készül film, amiről az átlag néző nem sokat hallott eddig. Sokkal hatásosabb borzalmakat úgy bemutatni, hogy új, ráadásul a mienkéhez hasonló környezetbe helyezzük őket. Gondoljunk csak bele: egy holokausztfilm vagy egy olyan, ami amerikai feketékről szól, mennyire tud még elgondolkodtatni minket? Azon kívül előre tudjuk, mit fogunk látni, így aztán különösképpen nagy benyomást nem fog ránk gyakorolni.


Nehéz dolog azonban egy ilyen, a közelmúlt eseményeit feldolgozó film elkészítése: Mandela például a tömegtájékoztatás korában élt és él a mai napig, így aztán őt hitelesen megformálni nem könnyű: tökéletes másolatra van szükség, méghozzá fiatalkorira, középkorúra és idős kivitelben is, hiszen a film történései vagy 2 évtizedet ölelnek fel. Az őt játszó Dennis Haysbert pedig erőn felül próbálkozott, de a maximum, amit elérhetett, az a tisztes iparos munka lehetett, hiszen Mandela az akkor is Mandela, ezzel nem lehet mit tenni. A többieknek azért ennyire nem kellett igyekezniük, az ő alakításuk nem is sikerült eget rengetőre: hozták az elvárható szintet, ennyi az egész, de nem több.   

A színészi alakítások kívül is vannak még zavaró részletek a filmben: a múló idő érzékeltetése bizony jobban is sikerülhetett volna. Ugrunk egy évet, kettőt, ötöt, vagy tizet, egyesek öregszenek, mások meg nem. A praetoriai főfőnök például miért nem öregszik semmit a 20 év alatt? Apró hiba ez, de azért idegesítő, hiteltelenné teszi a történetet.


Aztán ott van még a történet folyása. Lassan hömpölyög a medrében a sztori, néha egy kicsit kicsap, de a rendező gyorsan visszapofozza a helyére. Sokat akar fogni, de keveset markol: talán egy kicsit összébb lehetett volna húzni és megvágni itt-ott, hogy a néző ne érezze úgy, hogy egy filmsorozat összeszerkesztett részeit vetítik neki egymás után, órákon keresztül. Nem azért, mert rossz film lenne, de szinte még soha nem éreztem egy ülésre semmit ennél hosszabbnak, és legfeljebb nagyon nagy vonalakban tudnám elmondani, hogy kivel mi történt ’68-tól ’90-ig. Pedig még érdekelt is. A színek egyébként még jobban ráerősítenek a sorozat-érzésre, tényleg olyan tévéfilm-hangulata van az egésznek.

Ami miatt tényleg megéri megnézni, az a mondanivaló, amit szerencsére sikeresen közvetít. Nem fullad nyálba, nem erőlteti, csak mutatja, és ez jó is így. Oktató céllal is ajánlatos lehet megnézni, ha többet akarunk tudni a témáról, és miért ne akarnánk. Hiszen emberismeretből megtanulhatjuk végre, hogy sosem a jó és a rossz küzd egymással, hanem csak emberek, akiknek meggyőződésük, hogy helyesen cselekszenek, még akkor is, ha valójában nem. És hogy ennek ellenére mindenki megváltozhat, csak a szemét kell hozzá kinyitnia.

Értékelés:

Goodbye Bafana

Játékidő: 108 perc

Rendezte: Bille August

Szereplők: Joseph Fiennes, Diane Krüger, Dennis Haysbert, Shiloh Henderson, Terry Pheto

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."