Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed

Aki filmrajongó, annak valószínűleg felesleges bemutatni a nagy címek előtti várakozások módfelett kellemetlen érzését, mert úgyis ismeri. Így voltam én az idei nyár egyik nagy címével, a Die Hard 4.0 – Legdrágább az életeddel is, amelyről e cikk írásakor még nem tudni, szakítani vagy eltaknyolni fog-e a mozipénztáraknál. Nincs mit szépíteni, a Die Hard-trilógiát minden idők legjobb akciómozijainak tartottam, és tartom a mai napig is. A részről részre lecsúszottabb, megkeseredettebb, bunkóbb John McClane figurája egy az egyben telitalálat. Pokoljárását, miszerint a világot mindig másnaposan kell megmenteni, amiért ráadásul megfelelő köszönet se jár, öröm nézni, és a színészi kvalitásai miatt egyébként nem túl sok elismerésben részesült Bruce Willist is a legtökéletesebb választásnak tekintettem ennek a különleges akcióhősnek a szerepébe.

És nem csak én. Ezért rettentő nagyok az elvárások a legújabb Die Hard-résszel szemben. Most pedig, rögtön az elején szeretnék eloszlatni néhány, a filmmel kapcsolatban fellebbent pletykát/előítéletet. Az első kacsa, miszerint John McClane elvonóra jár a filmben – nem igaz, hála istennek. Ott lenne megerőszakolva és leköpködve az egész Die Hard-életérzés. Második, ami a legtöbb embert aggodalommal tölti el: az amerikai PG-13-as besorolás, ami azt jelenti, hogy csínján bánnak a vérrel, és minimális mennyiségben káromkodhatnak. Nos, ez valóban így van sajnos, vér fröccsenni például egyáltalán nem fröccsen, néha viszont megjelenik egy-két szereplőn (Bruce Willisen kívül mindenkin inkább már csak hullaszerű állapotban). Ezzel sokak magát a Die Hard-esszenciát vélik félteni, ami jogos is, hiszen ami a trilógiát kultstátuszra emelte, az a naturalisztikus akcióábrázolás volt, az akciófilmek között meglepően intelligens helyzetek és a szabadszájú, életunt (anti)hős figura.

A Die Hard 4.0 hozza az elvárt szintet Bruce Willis megkeseredett figurájában: a karaktere beszólásai ütnek, és ugyanolyan öntörvényűen cselekszik, mint az első három részben. Normális akciójelenetből sincs hiány: a karakterek még mindig hajlamosak, az első három részhez hasonlóan, gondolkodni egy-egy harcjelenetben (pl. amikor a hackerekre rászabadít a Pentagon egy harci repülőt, azok feltörvén a légi-irányítás rendszerét, magukat diszpécsernek kiadva rászabadítják a repülőt az őket üldöző McClane-re). Az akció kidolgozottságára sincs panasz: gagyi számítógépes effektek nincsenek a filmben. Igazából örömteli volt azt is látni, hogy milyen kevés tipikus CGI-jelenet volt: amit lehetett, azt felvettek élőben, vagy makettal, és ez bizony meg is látszott a kész filmen. A káromkodás viszont minimálisra van véve. Ezen valamit már csak a magyar szinkron segíthet, ami, ha a forgalmazó is úgy akarja (kétlem), akkor kicsit durvíthat a filmen, hogy az előző háromhoz hasonlóvá tegye. (Ezt sajnos nem volt alkalmam megítélni – a sajtó feliratos kópiát látott, de a moziban már szinkronizálva lesz.) Az biztos, hogy a korábbi részekben, az eredeti angolban hangsúlyos „Yippee Ki Yay Motherf*cker” közkeletű kifejezés egyszer elhangzik a filmben, jelentős helyen.

Van még pár előzetes pletyka, aminek a valóságalapját nem oszthatom meg az olvasóval, mivel komoly spoilernek számítanának. Ezek közt vannak azok az (ál?)hírek, miszerint McClane meghal a filmben, vagy hogy (ezzel ellentmondva) a végén nagy, nyálas családi-álösszeborulás lesz, happy end a köbön. Hallani lehetett olyat is, hogy Bruce Willis a Maggie Q által játszott karaktert beépítené az ötödik részbe is (ha lenne). Lehet találgatni, igazak-e.

A filmet kommercianizálni a már vénülő Bruce Willis mellett az ifjabb generációval próbálták. Justin Long nem olyan idegesítő, mint azt eddigi „munkái” (khm) alapján vártam. Kevin Smith jópofa, de kissé idegen a filmben. Maggie Q inkább a Terminátor 4-be való megüthetetlen modellcsaj, akinek a legnagyobb bunyó alatt sem kopik meg a sminkje, viszont egy darab, rendkívül idegesítőnek ható fapofával nézi végig a filmet. (Fapofa Bruce Willis mellett! Mégis mit gondolt Miss Q?) A nézőtéren örömmorajt és szimpátiakacagásokat véltem felfedezni, amikor Willis tiszta erőből lefejeli, vagy nekidobja egy üvegcsékkel teli szekrénynek a hölgyet. A főgonosz Timothy Olyphant rendben van, de nagyon messze van az első rész Alan Rickmanjétől, vagy a harmadik epizód Jeremy Ironsától. A kettes számú Die Hard repülőbe kényszerített szánalmas, lecsukott Franco Nerojánál viszont - aki egy más filmben, egy más korban, egy más hazát, szimplán annak nézésével és távolba révedések alatt előadott üres monológokkal meghódított - klasszikusokkal jobb az Olyphant-féle fiatalabb ex-programozó.

Az internetes tematikát nehéz elítélni, vagy dicsőíteni, hiszen eléggé messze van az első három film sztorijától (érthető módon, húsz év alatt változott ez-az). A cyber-terrorizmus, mint felmagasztalt gonosz, jó ötlet. Biztos bele lehet kötni, hogy ez így túlzó baromság, és nyilván nem olyan egyszerű az USÁ-t visszalökni a kőkorszakba az Internet segítségével, de a kiberbűnözés állami szinten manapság már nem elhanyagolható szempont. A film meg azért olyan nyilvánvaló, égbekiáltó baromságokkal nem égeti magát, mint pl. a Félelem.com. Egy köztársasági ösztöndíjas programozó-matematikus persze nyilván felfedhetne benne hülyeségeket, az egyszeri nethasználó nem.

Négy filmnek is egy a vége: nem lehet egyenlő minőségű részeket lerakni az asztalra. Az egyébként csak Underworld-öket rendező Len Wiseman már láthatóan más generáció tagja, mint a két legjobb Die Hard-részt készítő John McTiernan. Wiseman nem átallja felnyitni helyenként a Michael Baytől lopott klisélexikont se (tenger felett repülő helikopterraj), attól meg végképp ódzkodik, nehogy helyenként morális állásfoglalásra késztesse nézőjét (a vétlenül támadó repülőgép vezetője és Bruce Willis egyaránt sértetlenül kerülnek ki az összecsapásból). Viszont a dinamikus akciójeleneteket hozza az új évezred szintjén: Willis kamionos menekülése a leszakadó autópálya-felhajtón például remek. Megjegyzendő még az európai ízlés számára sokszor már-már elviselhetetlen patriotizmus is. A pátoszos mondatoktól sokszor a hányinger fogja el az európai nézőt, de istenem: július 4-ére készült amerikai akciófilmmel van dolgunk, aminek az amerikai címe Live Free and Die Hard (Európában maradt a szerintem frappánsabb Die Hard 4.0.). A helyén kezelendő ez a kis defektje a „műalkotásnak”. A tetralógiát záró résszel nem lesz tehát elégedett minden rajongó, de én amondó vagyok, hogy azért ez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ötödiket azért már lehetőleg nem kérünk.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!