Harmadik Shrek

Megmondom őszintén, féltem a Harmadik Shrektől. Nem, nincs ogrefóbiám. Egész egyszerűen megnéztem az előzetest egyszer, kétszer, háromszor, és még ki tudja, hányszor – és minden egyes alkalommal egyre gyengébbnek tűntek a poénok. Attól tartottam, hogy egy összes bőrétől megfosztott, totálisan lerágott csontú zöld szörnyeteget vágnak hozzánk a mozijegy áráért, akiben semmi élvezetet nem találunk majd. Ráadásul még negyedik, sőt, ötödik résszel is rémisztgettek…

A legrosszabbtól tartva ültem be a moziba, és vártam a Disney meg a DreamWorks unalomig ismert logóját; hogy ezeket az unalomig ismert, lapos tréfák és „fordulatok” kövessék majd. Aztán másfél óra múlva úgy jöttem ki a teremből, hogy a fenébe is, ezek már megint megcsinálták! És már alig várom a negyedik részt.

Mert bár egyáltalán nem mentes a gyengeségektől a Shrek széria harmadik darabja (sőt…), kifejezetten kellemes moziélményt nyújtott. A nevetés harsogó hangja pedig ilyen filmek esetében abszolút sikeresen nyomja el a nyilvánvaló hiányosságok tompa moraját. Most viszont, kritikáról lévén szó, kénytelen leszek „hallásomat” ezekre a fals mesedallamokra (is) hangolni.

Először is, a film első félórájában nem történik az égegyadta világon semmi. Ezt a dramaturgiai nihilt pedig sajnos a humor színvonala is leköveti – alig tudunk elereszteni egy-két apróbb kacajt, azt is csak megszokásból („Ja igen, ezen már az előző résznél is nevettem!”). A Shrek-Fiona-Szamár-Kandúr négyesfogat mindennapjaiba tekinthetünk be, ahogy azok csordogálnak Túl az Óperencián. És már ekkor teljesen világos, hogy itt bizony egy mesebeli panelház felépítését követhetjük majd figyelemmel, ahol az építőelemek az ős-ősrégi nevetésgenerátorok. Minden, helyzet- és jellemkomikumon át a slapstick elemekig, amin tutira dől majd a röhögéstől a kedves publikum. A különbség a film első harmada és a hátralevő rész között, hogy ez utóbbiban sokkal hatásosabban működnek a generátorok, a jól bevált automatizmus learatja a megérdemelt (?) babérokat. Nincs új a nap alatt, még a mesében sem.

Súlyosbító tényező, hogy a nevettetésre alkalmas jelenetek sorát azzal a bővítette Chris Miller rendező „kreatív” írói stábja, hogy Shrek univerzumába erőszakkal beleráncigálta az utóbbi filmes idők bombabiztos humorforrásának számító tinifilmek világát, annak minden kellékével együtt. Az eredmény felemás: a rajzolt bully-k gyengék, a rajzolt lúzerek kevésbé - a kölcsönzött poénok viszont néhol meglepően jók. A Sir Gawain és a Zöld Lovag című középkori angol legendát mindenesetre sikerült animációra átültetni (valószínűleg nem tudatosan – ha mégis, hatalmas riszpekt az illetékeseknek, ez stílusosság a javából!). A történet szerint Arthur király udvarába megérkezik egy tetőtől talpig zöld kreatúra, és kihívást intéz(ne) a Kerekasztal lovagjai felé, ám csalódottan kell tapasztalja, hogy a környéken nincs egy igazi férfi sem; amit talál, az „szakáll nélküli kisfiúk gyülekezete”. A Harmadik Shrekben sincs ez másképp: főhősünknek csalódottan kell tudomásul vennie, hogy Túl az Óperencián leendő ura valójában nem Arthur, a Grál dicső lovagja, hanem csak Artie, egy vérciki hülyegyerek (Justin Timberlake arcával megverve).

A film ennek ellenére (illetőleg naná hogy pont ezért) remekül működik. Precízen kiosztott gegekkel operál, ahogy azt szeretjük – a lá Shrek. És, ha nagyon akarunk, olyasmit is találhatunk benne, amibe nem lehet belekötni. A főgonosz, Szőke Herceg alakja kifejezetten míves kidolgozású, karakteres és motivált figura. Jelenléte erőteljes, és még némi – tündérhajszálnyi - komolyságot is kölcsönöz ennek a végtelenségig komolytalan, hatásmechanizmusát a blődségére építő animációs mozinak.

A másik, valóban dícsérhető összetevő a film zenéje. A betétdalokat eddig sosem tapasztalt alapossággal és stílusérzékkel válogatta össze az alkotógárda ezért felelős része. Színvonalas, hangulatos nótákat kapunk a pénzünkért; rég találkoztam ilyen egységes, harmonikus – mégis ütős – hanganyaggal. És, bár Kerekes József és a többiek továbbra is remekül teljesítenek a szinkronban, én azért nagyon hiányolom az olyan eredeti hangokat, mint például Eddie Murphyé; akit bizony sokkal gyakrabban is megtalálhatnának az énekes szerepek. Mert a Dreamgirls után most ismét akkorát énekel a (szerencsére nem szinkronizált) végefőcímdalban, hogy az maga a gyönyörűség.

Szóval, volt itt minden, jó is, rossz is - pont mint a mesében. Ugye, azt írtam az elején, hogy már megint megcsinálták? Nem azt, hogy jól, vagy rosszul; csak azt, hogy sikerült nekik. És jobb, ha belenyugszunk, hogy sikerülni fog, negyedjére és ötödjére is.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!