Filmkritika

Felkavar a szél

Durucz Dávid kritikája
2007. május 26. 19:35

Minden nemzetnek megvan a maga szégyellnivalója. És minél nagyobb egy nemzet, annál több szégyenfoltot kell takargatnia. A legjobb példa erre a hagyományosan sokat bírált Egyesült Államok, a maga hiperagresszív külpolitikájával. Most azonban ismét felhívják a figyelmünket arra a tényre, hogy egykori kolonizálóihoz képest a mai Amerika politikai elitje bizony ipari tanuló...

A britek építették ki a történelem legnagyobb gyarmatbirodalmát, amit egész a második világháborúig többé-kevésbé sikeresen megtartottak; aztán elkezdődtek a függetlenedési folyamatok földgolyónk számtalan pontján. Ahhoz, hogy ennyi távoli országot központi irányítás alatt lehessen tartani, bizony nem kevés erőszak kellett. Ám ha az angol elnyomás és brutalitás példáit kutatjuk, nem szükséges egész Afrikáig vagy Ázsiáig elmennünk: a legközelebbi „megzabolázhatatlan” gyarmat Írország volt.

A Smaragdszigetet 1801-ben, az Act of Union elnevezésű törvénnyel egyesítették Nagy-Britanniával majd’ hat és fél évszázadnyi erőszakos megszállás után. További száz év elteltével - amik nem véres csatáktól voltak hangosak; sokkal inkább a burgonyavész és hatásai nyomták rá bélyegüket az egyre csak fogyatkozó lakosság mindennapjaira - egy teljesen új fázisba lépett az ír-brit konfliktus. Ezt a mai napig tartó időszakot olyan, számunkra is ismerős politikai és katonai szervezetek nevei fémjelzik, mint a Sinn Fein (az ír „mi magunk” kifejezés angolellenes pártot takar), vagy a híres-hírhedt IRA.

Erről a vérben, erőszakban, terrorizmusban (tehát: kiváló filmes témákban) bővelkedő évszázadról számtalan mozi készült ír és brit oldalról is. Ezek közül a legemlékezetesebbek az ír Jim Sheridan Apám nevében című filmje; honfitársa, Neil Jordan három rendhagyó mozija (Síró játék, Michael Collins, Reggeli a Plútón); valamint a United 93-ast is jegyző angol Paul Greengrass már-már dokumentarista Véres vasárnapja. Az Arany Pálma-nyertes Felkavar a széllel immár Ken Loach, az angliai munkásosztály szocreál beállítottságú filmes aktivistája is beáll ebbe az impozáns sorba.


Az eredeti címnek (The Wind That Shakes the Barley – „A szél, ami felkavarja az árpát”), amit Robert Dwyer Joyce 19. századi ír költő megzenésített balladájától kölcsönzött a rendező, különleges jelentősége van a film teljesebb megértése szempontjából. A dal (amely természetesen elhangzik a moziban is) története szerint egy ifjú ír feláldozza a szerelmét, és elhagyja kedvesét, hogy csatlakozhasson az 1798-as angolellenes felkeléshez. S hogy mi köze mindennek az árpához? A lázadók gyakran árpaliszttel tömték meg a zsebüket a hosszú menetelésekre felkészülve; ebből nőtt ki az a hagyomány a felkelés után, hogy a jelöletlen tömegsírokra árpát ültettek a gyászoló túlélők – ezzel is szimbolizálva a brit önkényuralom elleni ír ellenállás megújuló természetét.

A címválasztásból nem csak a film témájára lehet következtetni, de arra is, hogy Ken Loach meglehetősen rendhagyó nézőpontot választott története elmeséléséhez: angol létére az írekkel azonosul. Így az ő szemszögükből láthatjuk az eseményeket; aminek okán egyébként rengetegen bírálták a direktort, egyoldalúsággal vádolva őt. Micsoda paradoxon: egy angol, aki az írekkel elfogult…


Már ebből is látszik, nem hétköznapi alkotással van dolgunk. A népdalmotívumokkal előrevetített sztorit Loach állandó alkotótársa, Paul Laverty formálta jól működő, kerek egésszé. A főhős, Damien (Cillian Murphy) a dalban szereplő ifjúhoz (és a mi Petőfinkhez) hasonlóan szabadságáért feláldozza szerelmét; ám ez esetben nem egy nőről van szó, hanem az ígéretes londoni orvosi karrierről. Mikor szembesül a britek határtalan kegyetlenségével, álmait feladva csatlakozik bátyjához, Teddyhez (Padraic Delaney) a gerilla-hadviselésben. Innentől kezdve a testvérpár megalkuvást nem ismerő harcát kísérhetjük figyelemmel; amely harcot előbb együtt, később egymás ellen kell megvívniuk…

A Felkavar a szél egyik legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy a nagy volumenű történelmi folyamatokat, változásokat egy kisközösség életének fénytörésében mutatja be. Ahogy változik a politikai (mikro)klíma, az árpát felkavaró szél is mindig más irányba kezd el fújni. Nincsenek igazán jó vagy rossz karakterek – az írek között - , csak sziklaszilárd elképzelések, amikhez a végsőkig tartják magukat a falu hősies lakosai. Minden tettüket egy szebb, jobb, de leginkább szabadabb Írország utópiaképe motiválja. Nem tudjuk eldönteni, kinek van igaza; kénytelenek vagyunk tehetetlenül nézni, ahogy a szereplők egyre csak közelednek az elkerülhetetlen tragédia felé. Szabad Írország kontra brit gyarmat – ennek kéne lennie az alapkonfliktusnak; ehelyett azonban a hazaszeretet különböző felfogásai kerülnek szembe egymással. Mert hisz semmi sem fekete vagy fehér. Főleg Barry Ackroyd csodaszépen fényképezett képein; ahol a Smaragdsziget zöldellő hegy-völgyei valamiért megrekednek félúton a népmesei táj és a barátságtalan vadon között. Nem az emberek változnak, hanem a világ változik túl gyorsan körülöttük - ezt a változást érzékelteti a kiváló operatőr hibátlan munkája.


A film tehát tele van feszültséggel, drámai konfliktusokkal. Ahogy azt már megszokhattuk a brit mozi legnevesebb képviselőitől, ezt a belső feszültséget nem csak remekbeszabott forgatókönyvekkel, de tökéletes színészvezetésükkel is illusztrálni tudják nekünk. Nincs ez másképp most sem: Cillian Murphy immár nagyon sokadszor bizonyítja, hogy ő az ír színjátszás új generációjának messze legtehetségesebb képviselője (a már említett Reggeli a Plútón legnagyobb erőssége éppen az ő parádés játéka volt). Akár azt is mondhatnánk, hogy hálával tartozunk Danny Boyle-nak, amiért annak idején zombikézre juttatta őt a 28 nappal később-ben. Okos, a végletekig érzékeny alakítást nyújt, a tekintetéből csak úgy sugárzik a lázadó tettvággyal párosuló intelligencia. Méltó partnere a filmben a testvérbátyját alakító Padraic Delaney. Az ő játékának, szavainak súlya van; zsinórmértékként szolgál minden megkeseredett hadvezért megformáló színésznek. Kettejükhöz fűződnek a mozi leginkább felkavaró jelenetei is; azok az emlékezetes, erőteljes képek és mondatok, amik az ír sorstragédia igazi esszenciáját hordozzák magukban.

A Felkavar a szél olyan film, amit azért jó nézni, mert valójában nagyon rossz nézni. Elszomorító, amit bemutat; de bizakodásra ad okot, hogy az ehhez hasonló szégyellnivaló történetek nem maradnak elrejtve a szemünk elől – hiszen nem akárkik dolgoznak az elmesélésükön…

Értékelés:

Felkavar a szél

Játékidő: 127 perc

Rendezte: Ken Loach

Szereplők: Cillian Murphy, Padraic Delaney, Liam Cunningham, Gerard Kearney, Kieran Aherne

Forgalmazó: FF Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."