A 23-as szám

Joel Schumacher legújabb rendezése végre önigazolást nyújthat a kétségeik között vergődő, megrögzött számmisztikusoknak. Az egész történet egy szám körül forog, amelynek egyesek földöntúli erőt tulajdonítanak. A történet szerint a szám képes arra, hogy emberi sorsokba avatkozzon bele, vagy akár teljesen megváltoztassa őket.

Kezdeném mindjárt azzal, hogy a magyarországi forgalmazóknak lehetett volna annyi stílusérzéke, hogy a filmet huszonharmadikán mutassák be, vagy legalább 18-án, azaz egy nappal később, hiszen 5+18 = 23. Amerikában február 23-án mutatták be, több országban pedig pontosan egy hónappal később. Mindegy, jó poén lett volna, majd legközelebb.

Azért mi sem maradunk számmisztika nélkül, így sem. Miközben a filmet nézzük, körülbelül ezerszer próbálják bebizonyítani nekünk, szeptember 11-től a Titanic elsüllyedésén át az euklideszi axiómákig visszamenőleg, hogy ez a szám nem hétköznapi. Tulajdonképpen ez a történet első és egyben legnagyobb szépséghibája: meglehetősen ügyetlen dolog egy ember idegösszeomlását azzal magyarázni, hogy a születési dátuma, a házszáma és a betegbiztosítási száma összeadva mind 23-at ad végeredményül.

Mert ez az, ami főhősünkkel történik: születésnapjára egy titokzatos könyvet kap ajándékul, amit olvasva egyre inkább az az érzése támad, hogy a könyv az ő életéről szól. A könyv ébreszti rá, hogy a szám akar tőle valamit, innentől fogva pedig mániájává válik, hogy minden útjába kerülő számot gyanúsnak, mondhatni veszélyesnek véljen, ugyanis minden, amihez valaha köze volt, nyomokban huszonhármat tartalmaz. És hősünk csak számol és számol, míg bele nem bolondul. De még nem csak a fent említett összeadásos mániára korlátozódik a bűvészkedés, a mágikus összeget néha már-már paródiába hajló igyekezettel próbálják belemagyarázni mindenbe, ennek következtében az ígéretesnek induló összeesküvés-elmélet hamar elveszíti borzongató élét és egy idő után úgy érezzük, egyszerű komédiát kapunk a beígért thriller helyett.

A komikus érzésre (szerencsére tévesen) ráerősíthet Jim Carrey jelenléte is, aki a főszereplő sintért, Walter Sparrow-t és Fingerling detektívet alakítja. Az Ember a Holdon-nal és az Egy makulátlan elme örök ragyogásával már bebizonyította, hogy drámai szerepekben is nagyszerűen megállja a helyét, és ezúttal sincs ez másképp. Tulajdonképpen mondhatjuk azt is, hogy az egész filmet ő viszi el a hátán. Akármilyen bugyuta fordulatokkal operál is a történet, annál jobban igyekszik Carrey, hogy erőteljes színészi játékkal kompenzálja Fernley Phillips, a zöldfülű forgatókönyvíró által elkövetett hibákat. Az igyekezet nem hiábavaló, a drámai szerep a történet túlnyomó részében jól megy neki, csak néha tűnhet ügyetlennek, leginkább akkor, amikor már nagyon komolyra veszi a figurát…

Annál nagyobb részt vállal az ügyetlenkedésből a rendező maga. Azok a jelenetek még rendben vannak, ahol Carrey Sparrow-t alakítja, a környezet pedig valóságos és mindenféle trükközéstől mentes. De ahogy átlépünk detektív alteregójának álomszerű világába, a helyzet rögtön megváltozik. Valószínűleg egy Sin City-szerű, noir-os hangulatot álmodtak ide, azonban a végeredmény nem lett macsósabb egy Hubertus-reklámnál. Carrey itt már nagyon szigorúan néz, viccesen van tetoválva és lazán szaxofonozik, miközben vagy nagyon sötét van, vagy nagyon világos. Túl sok a füst, túl sok a kontraszt ahhoz, hogy a megfelelő érzést váltsák ki a nézőből. Nem is beszélve az emberek ablakon át történő kihajigálásáról és a halott, de gyönyörű (és legalább annyira sztereotip) Végzet Asszonya színrelépéséről, amitől már egy az egyben úgy éreztem, hogy ha nem tudnám milyen filmre ültem be, csak rövidebb jeleneteket látnék, simán azt mondanám, a Sin City 2-t nézem. A különbség csupán annyi, hogy Mickey Rourke helyett Jim Carreyvel a főszerepben. De amíg ez a sematizmus a képregény-adaptációban a film lényegét adja, és így nélkülözhetetlen, ebben a sztoriban inkább az erőltetettség érzését kelti és az erőltetett, cinikus erőszak sajnos nem tűnik helyénvalónak.

Nagy bajban vagyok ezzel a filmmel. A fent leírtak alapján joggal hiheti bárki, hogy nem érdemes drága pénzért jegyet váltania rá. Azért ez nem a teljes igazság: ettől a néhány hibától eltekintve még nézhető marad, egyszer legalábbis biztosan. Reméljük, hogy Carrey a következő drámai szerepéhez egy fokkal jobb filmet választ majd, addig is emlékezzünk rá az Egy makulátlan elme és az Ember a Holdon érzelmekkel teli, drámai fickójaként, ha már ennyire azt akarja, hogy elfelejtsük Ace Venturát.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!