Melquiades Estrada három temetése

Tommy Lee Jones nagyrabecsült kollégája, Clint Eastwood nyomdokaiba lépett, és ő is rendezett a saját főszereplésével egy, a műfaji kereteket erőteljesen feszegető westernt. Jones filmjében ugyanúgy Nincs bocsánat, mint Eastwood balladájában, ám ezzel a közös motívumok taglalását akár be is fejezhetjük. A Melquiades Estrada három temetése annyival messzebb van a hagyományos értelemben vett vadnyugati zsánertől, mint a másik nagy öreg mozija, hogy azt a hét mesterlövész sem tekintené lőtávolságnak.

A film kuriózumát elsősorban a narratívája adja. Guillermo Arriaga markáns forgatókönyvírói jelenléte egyértelműen meghatározta Jones első rendezését. Alejandro González Iñárritu „házi szerzője” eddigi munkáihoz hasonlóan most is elvetette a lineáris történetmesélés módszerét. Mégpedig azért, mert ars poeticája szerint az ily módon felépített szüzsé nem tükrözi a benne szereplők valós motivációit. Az igazi drámák nem szépen meghatározott kronológiai sorrendben bontakoznak ki, sokkal fontosabb az egyes karakterek tettei közti ok-okozati kapcsolat; amit pedig csak úgy tudunk felfedezni, ha módszeresen körüljárjuk a központi történetben összegződő résztörténeteket. A Melquiades Estrada három temetésének könyve sebészi alapossággal tár fel minden apró összefüggést; ráadásul mindezt teljesen magától értetődően, a lehető legnagyobb természetességgel teszi. Így lesz ez egy sallangmentes, letisztult stílusú mozi, amiben mindennek megvan a maga helye.

A film sajátos ritmussal rendelkezik, amit egyfelől a precízen szerkesztett szkript, másfelől az egész mozira rátelepedő, a képekben nagyokat ásítva szétterpeszkedő nihilizmus határoz meg. A fakósárga porban guruló magányos ördögszekér lassúsága ez. Mozdulatlan emberek, hosszú évekkel ezelőtt megrajzolt és azóta úgy maradt arcokkal. Tommy Lee Jones fizimiskája, akár a szikla, de szemében még mindig „eastwoodi” tűz lobog. Tűz, ami sosem alszik ki, úgy hívják: (cowboy)becsület. Régi vágású figura, akinek az adott szó többet ér bármilyen szerződésnél - az ő tetteinek ez a mozgatórugója.

Nyugat-Texasban, a határmenti kisvárosban egy mexikói bevándorló hullája mindennapos és már-már közömbös látvány. Legfeljebb arra a kis időre kavarja fel a sheriff és a határőrök lelkivilágát, amíg el nem kaparják valahol. Persze, csak azért, mert a hullaház hűtője épp nem üzemel…

Pete-nek (Jones) azonban Melquiades nem egy koszos latinó volt, hanem a legjobb – sőt, valójában az egyetlen – barátja. Ezért addig nem nyugszik, amíg nem teljesíti Mel kívánságát, és el nem temeti őt mexikói szülőfalujában. Megszállottan harcol barátja végtisztességéért; és egyáltalán nem válogat az eszközökben. Az eleinte szimpatikus főhősről jelenetről-jelenetre hullanak le az erkölcsi felsőbbrendűség amúgy is kopottas gúnyái. De ugyanezt elmondhatjuk a film összes szereplőjéről: itt nincs Jó, Rossz, vagy Csúf, mindenki romlott, mindenki gyenge – mert mindenki esendő. Válogatott antihősök bandája ez; ahol a kedvesség egyenlő a hűtlenséggel, a hűség az őrülettel, a kötelességtudat a korlátoltsággal.

Jonesnak pedig azért sikerülhetett ezt a kifordított világot és a benne élő embereket tökéletesen ábrázolni, mert a pazar forgatókönyv mellett még a színészeivel is hatalmas szerencséje volt. Egyrészt profi volt a casting, így a legapróbb mellékszerepekben is a leghitelesebb figurákat találjuk – a kisebbségi komplexusát és impotenciáját taplósággal kompenzáló sheriffet játszó Dwight Yoakam a mozi egyik telitalálata (egyébként ő jegyzi a filmben elhangzó countrynóták egyikét is – csak hogy autenticitása még kézzelfoghatóbb legyen). Másfelől pedig Tommy Lee bácsi kapott egy hűséges „fegyverhordozót” a rendkívül karakteres Barry Pepper személyében. Kettejük összteljesítménye emeli a mozit - ha csak pillanatokra is - abba a magasságba, ahol a klasszikus westernek férfias párharcaival találkozhat az egyébként inkább lélektani síkon mozgó képfolyam.

Azon túl, hogy a Melquiades Estrada három temetése egy átlagosnak egyáltalán nem nevezhető bosszú-western - amiben szó esik alapvető emberi értékekről, de főképp azok hiányáról - , filozófiai és társadalomkritikai kérdéseket is felvet. Ha már mexikói határ, akkor bevándorlási problematika, némi rasszizmussal „megbolondítva” (tanulságos lenne egyébként egybevetni a kritika tárgyát az Ausztráliából nemrég hozzánk érkezett Jindabyne című alkotással). Tulajdonképpen semmi újat nem tudunk meg erről az időtlen idők óta létező problémáról; a film csupán rögzíti a tényeket, és nagyon halkan, alig észrevehetően rákérdez: biztos jó ez így? És milyen helyesen teszi. A kifinomult hallású ember ugyanis az ordítást elengedi a füle mellett, a suttogásnak viszont minden szavára odafigyel… De nem csak rasszizmusról van itt szó, hanem egymás mellett létező, egymással keveredő és kölcsönhatásban lévő kultúrákról is. Ahogy a világon mindenütt, itt is mindig a másik meg nem értése okoz konfliktust; pontosabban a megértésre való szándék hiánya. A film nagy egészére jellemző reménytelen borúlátásba azért néhol optimista motívumok is vegyülnek - mint a lírai szépségű párhuzam a spanyolul rádiózó amerikai öregember és az angol nyelvű tévéadást néző mexikóiak között. (Hogy ebben mi a gyönyörű? Sajnos nem árulhatom el, de a moziban minden kiderül.)

A film arra is rávilágít, hogy bizony nem véletlenül nem tudják helyén kezelni az érintettek az amerikai-mexikói konfliktust: miért is értenék meg egymást két különböző nemzet fiai-lányai, mikor ez még két, azonos nyelvet beszélő ember között sem megy zökkenőmentesen? Nem véletlen, hogy Arriaga éppen a Melquiades Estrada szkriptjének befejezése után kezdte el írni a Babel forgatókönyvét. Az emberek kommunikációképtelensége, az egymás mellett elbeszélés bábeli zűrzavara már ebben a moziban is erőteljesen foglalkoztatta a mexikóit. Megoldás nincs, csak problémafelvetés – ugyanúgy, mint rasszizmus-ügyben. De nem is ez a cél, hanem az, hogy gondolkozzunk. Mert van min…

Három temetés, nulla esküvő, a kamera mindkét oldalán megjelenő Tommy Lee Jones – hogy ennél sokkal több van a filmben, azt nem csak az eddig leírtak, de a Cannes-i zsűri két díja (legjobb férfi főszereplő, legjobb forgatókönyv) is ékesen bizonyítja.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!