Napfény

Az egész egy Georges Méliès nevű úriemberrel kezdődött. A francia mozimágus 1902-ben, korát hat és fél évtizeddel megelőzve holdutazást vízionált a vászonra, leforgatva ezzel a filmtörténet legelső sci-fijét. Most Danny Boyle a La Manche túloldaláról valami hasonlót kísérelt meg: nagyjából a huszonegyedik század második felére előirányzott egy világmegmentő űrutazást, melynek célja nem más, mint - a film szerint épp hogy csak pislákoló - napunk. A leginkább a hiperkult státuszba emelt Trainspotting rendezőjeként ismert angol fenegyerek a 28 nappal később[/b] című rendhagyó zombifilmje (és a nálunk csak DVD-n kiadott Millions című családi vígjátéka) után ismét száznyolcvan fokos fordulatot vett, hogy újabb zsánert hódítson meg.

Ez bizonyos zsáner pedig nem más, mint az említett frankhoni mester által életre hívott műfaj: a sciene-fiction, röviden sci-fi. A Le voyage dans la Lune bemutatása óta eltelt több mint száz esztendőben a tudományos fantasztikum tömérdek kasszasikert és legalább annyi bukást élt meg, mára pedig gyakorlatilag tetszhalott állapotba került. A Csillagok háborújáról nem lehet több bőrt lehúzni, Lucas bácsi űreposzának nimbuszát pedig mostanában nem csak hogy nem tudják, de nem is akarják elhalványítani a kollégák. Sokkal biztonságosabb csinálni egy vígjáték-folytatást, vagy elkészíteni egy japán horror remake-ét. Aki bármi másba vág, kockáztat. Danny Boyle viszont sosem tartozott a félős filmesek közé... S hogy hova vezetett ez a (mondjuk ki) vakmerőség? Egyenesen a napba!

Ha abból az alapvetésből indulunk ki, hogy egy sci-fi már elfogadhatónak tekinthető, ha nem röhögjük magunkat könnyesre rajta, a Napfény átment a vizsgán. A sztorija kellőképpen tudományos és kellőképpen fantasztikus: egy maroknyi asztronauta azzal a céllal vág neki a végtelennek tűnő űrutazásnak, hogy „begyújtsák” a haldokló napot egy Kansas állam méretű bombával, ami nem mellesleg a jégbe burkolózott földünk összes maradék energiáját tartalmazza. Ez a kiindulóhelyzet, aztán az űrben, több millió mérföldre még tovább bonyolódnak az események; de a sztori későbbi fordulatait bőven ráérünk a filmszínházban megtudni. A lényeg, hogy nem csak a szereplők, de maga a sztori is jó messzire elrugaszkodott a földtől. S hogy ennek ellenére mi vesz minket rá arra, hogy komolyan vegyük a mozit?

A válasz, ahogy az ördög is, a részletekben rejlik. Boyle egy rendkívül okos húzással belepiszkált a Napfény belső arányaiba: a tökéletesen sikerült külső felvételeket és az akciókat (le a kalappal a látványstáb előtt!) csak óvatosan, patikamérleggel porciózva adagolja - az igazi hangsúlyt az űrhajó, az Ikarosz II. fedélzetén történő eseményekre helyezi. Így nem csak a zsáner filozófiai jellegű hagyományait ápolja gondosan, de saját magának is előnyös helyzetet teremt. Gyakorlatilag egy kamaradráma aprólékosságával vezeti színészeit, akik között olyan húzóneveket is találunk, mint az üstökösként berobbanó Cillian Murphy és az állócsillag Michelle Yeoh. Ez pedig, mint tudjuk, remekül megy neki; és most sem vérzik el a számára ismerős terepen. Hiteles alakításokkal egy amúgy orbitális baromságnak tűnő sztorit is átélhetővé lehet tenni, és Boyle legújabb dolgozata ennek az iskolapéldája. Az, hogy közben elképesztő izgalmakat, fantasztikus látványt és gyomorba markolóan hatásos zenét is kapunk a pénzünkért, szinte másodlagos. Szinte.

Mert hatalmas hiba lenne figyelmen kívül hagyni Alwin H. Kuchler zseniális képeit - gondoljunk akár a szó szerinti “napfürdőzésre”, akár a finálé gyönyörűséges pillanataira. Amit a vörös és a sárga kombinációjából ki lehet hozni, azt megtaláljuk a Napfény képi világában; a mozi a forró színek valóságos orgiáját kínálja. Egyes filmkockák valósággal perzselnek, hogy aztán a megfelelő pillanatban az űrhajóbelső fémes hűvösségének adják át a terepet.

Okosan, precízen megrendezett darab a Napfény, zsánerének igazi gyöngyszeme. Klasszikus sci-fi erényeket hordoz magában, ráadásul ezeken túl azt a bizonyos “pluszt” is. Mert amíg a bojler száz fokon forralja a vizet, addig Boyle ujjai még 6000 celsiusnál sem remegnek meg. Egy kivételtől eltekintve: megbocsátható rendezői túlkapásnak tetszik, ámde mégis zavaró, hogy a szülőbolygótól emberi ésszel felfoghatatlanul távol kóválygó legénységnek bónuszként még Freddy Krueger “unokatestvérével” is meg kell birkóznia.

Ennek ellenére megállapíthatjuk, hogy a skót vonatbámulók és az angol hidegvérrel öldöklő élőhalottak filmre vitele után újabb emlékezetes állomáshoz érkezett a bámulatosan eklektikus rendezői életmű. A manchesteri csibésznek hála feltámadt a kómába zuhant science-fiction műfaj; és immár tisztában vagyunk azzal is: a napba lehet nézni, de (ennél jobban) már nem.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!