Filmkritika

Az utolsó skót király

Durucz Dávid kritikája
2007. április 5. 13:04

Volt egy hely a világon, ahol az Idi Amin Dada sugárút belefutott az Idi Amin Dada térbe; ami az Idi Amin Dada Múzeumnak adott otthont, telis-tele festményekkel és szobrokkal, amik nem mást ábrázoltak, mint… igen, Idi Amin Dadát. Így festett bő egy évtizeddel rendszerváltásunk előtt Kampala, Uganda fővárosa. Mindeközben a kisebb városokban és falvakban milliók nyomorogtak; és aki nem halt éhen, vagy nem végzett vele valamilyen visszataszító kórság, még mindig nagy eséllyel kerülhetett a “héttonnás tábornok” puskacsöveinek rosszabbik végére.
Már ebből a rövid leírásból is látszik, Idi Amin nem volt a demokrácia elkötelezett híve - de még csak azt sem állíthatjuk, hogy a jóságos uralkodók nyomdokaiba lépett volna.

Egy ilyen ellentmondásos személyiségről filmet készíteni hatalmas bátorságra vall. Többek közt azért, mert a szóban forgó afrikai diktátor rémtettei csont nélkül a “Fekete Kontinens Adolf Hitlere” címre predesztinálják őt (Amin egyébként valóban példaképként tekintett a “Führerre”) – jogos hát a kérdés: hogy lesz emberi figura egy emberevőből? S ha ez még nem lenne elég, Az utolsó skót királyban elmeséltek viszonylagos időbeli közelsége és a média általi feldolgozottságuk mértéke miatt is rengeteg csapdát rejt magában egy ilyen mozi. A szörnyeteg emberközelbe hozásának problémájával A bukás című film, a manipulatív sajtóanyagokkal pedig A királynő küzdött meg nemrég sikeresen és példaértékűen – de mindezt egy filmben összehozni: igazi bravúr.

Az Oscar-díjas Kevin MacDonald (Egy nap szeptemberben) nem ijedt meg a kihívástól. Talán azért nem, mert Giles Foden remek könyvét nem kisebb személy dolgozta át számára, mint az éppen A királynőért Oscarra jelölt Peter Morgan (Jeremy Brockkal vállvetve). Vagy éppen azért, mert már a díjnyertes iromány szerzője is gondoskodott róla, hogy az imént részletezett kettős nehézségek ne akadályozzák az alkotómunkát. Annak érdekében, hogy “közel férkőzzön” Aminhoz, kitalált mellé egy figurát; a skót Nicholas Garrigant, a diktátor személyi orvosát és legfőbb bizalmasát. Az ő szemével láthatjuk Uganda véreskezű urának emberi orcáit: a kezdetben szimpatikus, aztán egyre félelmetesebb, végül józan eszét teljesen maga mögött hagyó afrikai népvezért. Ezt a perspektívát a mozi is átvette; és vele együtt azt az előnyt is, hogy többé nem kell történelemkönyveknek és egy nagy rakás újságcikknek megfelelnie: ez Garrigan saját, személyes Aminja, senki másé.


A történet szerint a doki merő véletlenségből kerül Ugandába; de ha már így hozza a “vakszerencse”, minden tőle telhetőt megtesz, hogy javítson az aprócska ország egészségügyi mutatóin. Aztán szintén teljesen akaratán kívül Amin segítségére lesz, innentől pedig nincs megállás: a frissen hatalomra került diktátor a bizalmába fogadja, és nem is ereszti onnan soha többet. Nicholas eleinte rendkívül optimista és lojális; aztán hűsége és jóhiszeműsége egy csapásra eltűnik, mikor először meglátja Amin igazi arcát. Ekkor már menekülne a jólétből, de nem teheti. “Ugandának szüksége van rád! És elsősorban nekem!” - valahogy így hangzik a Garriganre kiszabott halálos ítélet. Mit tehetne ilyenkor a skót? Valószínűleg csak annyit, hogy (némi anakronizmussal élve) felfedezi a Toto együttes világslágerének aktualitását: “I passed the ways down in Africa”...

Bivalyerős alapanyag ez, nem vitás. Persze, ez még mindig nem lenne elég az üdvösséghez, ha a film pont a két főszereplő gyengeségén bukna meg. Szerencsére – Aminnal ellentétben - Forest Whitaker és James MacAvoy nem készült semmiféle puccsra. Érezték, hogy ez a mozi szinte kizárólag a kettejük (össz)játékára épül; és ennek megfelelően be is töltötték tehetségükkel a vásznat, egyik szélétől a másikig (Whitaker néha szó szerint).


Már az is figyelemreméltó, ahogy a tulajdonképpeni főszerepben (a vásznon töltött percek számát tekintve) MacAvoy felnő a feladat nagyságához – ki nem néztük volna belőle, mikor még a Narnia ügyetlen Faunjaként tűnt fel. A végletekig hiteles, okos és energikus játékot láthatunk tőle; már az első percekben bebizonyítja, nem csak földije, a szintén glasgow-i születésű MacDonald miatt kapott helyet a filmben. Mindazonáltal kétség sem férhet hozzá, ez a film nem róla szól. Sokkal inkább valakiről, aki eddigi pályafutása során a Szellemkutya galamblelkű bérgyilkosánál brutálisabb szerepet sosem kapott; és mindannyiunk számára ő (volt) a nagy, bumfordi mackó, aki nem megrémített, hanem megnyugtatott. Nos, ennek most vége.

A mozi elején még azt gondoljuk, ez a már jól ismert Forest, aki a légynek sem tudna ártani. Kedvesen mosolyog, mi pedig annak rendje és módja szerint bedőlünk neki – ahogy doktor Garrigan is. El nem tudjuk képzelni, hogy lesz ebből a drága emberből tömegmészáros. Aztán egyszer csak a gyomorszájunkhoz kapunk suta mozdulattal, oda, ahová az első ütést bevitték. Robbanásszerűen tör elő Aminból a szörnyeteg - és egyúttal Whitakerből a zseni. Innentől nincs kétségünk: ő nem a bumfordi mackó többé. Hogy akkor micsoda?

Eszelősen kegyetlen, visszataszító és félelmetes “vérnösző barom”. Ergo brutálisan tehetséges, mágneses erejű, remek színész. Akármit is csinál, nem lehet nem tátott szájjal bámulni. Talán még maga Idi Amin sem rendelkezett ekkora karizmával… Ez a parádés alakítás Az utolsó skót király origója, innen indul és ide tér vissza minden. Bármi, amit rajta kívül látunk a filmben, Whitakerhez képest kap értelmet - még MacAvoy precízen kidolgozott karaktere is. Nélküle nem működne az a folyamat, aminek során a skót színész a szemünk láttára változik segítőkész és félénk Faunból kollaboráló Doktor Fausttá. Ugyanígy, a Hotel Ruanda líráját és naturalizmusát is hiába idéznék meg az alkotók, ha nem állna a képek mögött egy hiteles figura.


Afrika titokzatos, Afrika vad, Afrika egy veszélyes kéjenc – ilyennek látjuk mi ezt a lenyűgözően buja és szegénységében is gazdag kontinenst; de ez lehetne akár a negatív hős jellemrajza is. Persze, leginkább talán a “véreskezű szörnyeteg” megnevezés illik rá. Ehhez képest hatalomra lépésének évében a brit külügyminiszter a következő jelzőkkel illette: “Nagyszerű ember, és jó futballjátékos.”

Ha megnézzük Az utolsó skót királyt, megbizonyosodhatunk róla, hogy Afrika tényleg a bujaság bölcsője, és egy percig sem csodálkozunk, hogy Garrigan “egy négercsókért mindenét odaadja”. Azt is láthatjuk, hogy elképesztő a szegénység, és elszomorítóak az ottani állapotok – de a kultúra továbbra is bámulatra méltóan virágzik. És ha nagyon figyelünk, valóban el kell ismerjük: Idi Amin Dada tényleg jó futballjátékos volt…

Értékelés:

Az utolsó skót király

Játékidő: 121 perc

Rendezte: Kevin MacDonald

Szereplők: Forest Whitaker, James McAvoy, Kerry Washington, Gillian Anderson, Simon McBurney

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."