Árvák hercege

“Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy ezt a tisztet másvalaki tölti be: majd elválik - az itt következő lapokból kell kiderülnie.” /Charles Dickens: Copperfield Dávid/

Lasse Hallström az a fajta va-rázsló, akinek a szíve a varázs-pálcája. Ez a szenzor pedig mindennél jobban alkalmassá teszi őt, hogy rátaláljon a legmeg-érintőbb művekre, hogy aztán valódi, fájdalmasan gyönyörű mozis mesterműveket varázsoljon belőlük. Óvatosabban nyúl a szívünkhöz, akár egy aranykezű sebész, s puhábban a lelkünkhöz, mint a világ legegyüttérzőbb pszichológusa. Ezekkel pedig képessé tesz bennünket arra, hogy átéljük azokat az eredendően belénk táplált érzelem-hullámokat, melyeket a rideg valóság oly sikeresen elnyom nap mint nap. De ez a két óra, amelyet önzetlenül ad nekünk, jobb terápiának bizonyul, mint a lottó ötös öröme és a nagy szerelem élvezete együttvéve. Aki pedig mégsem sír, az magára vessen!

John Irving (Garp szerint a világ) 1985-ben megírta az Árvák hercegét, majd mintegy 15 évvel később forgatókönyvvé gyúrta a 600 oldalas könyvet. Azonban meglepően drasztikusan nyúlt bele saját művébe, mikor filmre ültette át azt. Időben sokkal jobban beszorította a történetet, s olyan mellékszálakat hagyott el, amelyek a regény mondanivalójának lélegző szöveteit alkották. Mégis zsenialitá-sának bizonyítéka a film kész forgatókönyve, amely a nagyfokú eltérések ellenére sem kevesebb semmivel, mint maga az eredeti regény.

Lasse Hallström úgy nyúl a témához, mintha az saját új-szülött csecsemője lenne. Puhán, végtelenül érzékenyen, s olyan tisztán, hogy szinte Homer Wellsnek érezzük magunkat. A felnőtt árva szemével csodálko-zunk rá a világra, vele együtt éljük át az első, s nagy szerelem lélek-emelő érzését, és vele gyászoljuk az apjaként szeretett Larch doktor éter-túladagolását. Árvák vagyunk, akiknek a kezét Lasse Hallström fogja. Vele nem félünk, ő mesél nekünk az emberi természet elfelejtett tisztaságának mítoszáról, s elvezet bennünket a szépség panoptikumába. Ehhez olyan segítői akadnak, mint a fényképezésért felelős Oliver Stapleton, és a zenét író Rachel Portman. A nyugodt, elgondolkodtató és végtelenül beszédes-harmonikus képek egy csodaszép világba repítenek bennünket, a szívbe markoló dallamok pedig elhitetik velünk, hogy csakugyan létezik és megtalálható a lelki béke.

Michael Caine zseniális Dr. Wilbur Larch szerepében. Bús szeme annyi csodát és fájdalmat rejt, hogy egyszerűen nem értem, miért nem roppan össze ennyi antagonizmus alatt. Filmbeli szerepe sokkal merészebb és liberálisabb, mint könyvbeli karaktere, s ez nagyon jól áll a figurának. Elevensége felveszi a versenyt az árvaház kis lakóinak temperamentumával, s ezzel nemhogy hitelét veszti, inkább erősíti az éterfüggő orvos. Stílszerűen kapcsolódva a filmhez csak annyit mondha-tok: örüljünk, hogy az Oscar-díj megtalálta ezzel a szereppel Michael Caine-t!

A másik kiemelkedő alakítás Delroy Lindo nevéhez fűződik, az almaszedő brigád vérfertőző vezetőjének szerepében. Szug-gesztív alakítása hihetetlen erőt áraszt magából, és sikerül elérnie azt, hogy ne rosszként tekint-sünk rá. (“A szabályokat néha meg kell szegni az igazságért, Homer!”)

Igazság szerint nem kritikát írtam, hanem meséltem egy kicsit. Egy árváról, a világról, ahol a jó még nem fenyeget kihalással, és emberekről, akik saját hitük és igazságuk szerint próbálnak élni. De mi mást tehettem volna, ha Hallström meséje nem hagyja, hogy valós bonckés alá fektessem? Meséltem úgy, ahogy nekem mesélt az Árvák hercege. De minden mese véget ér egyszer. Hacsak bennünk nem él tovább. S ez minden bizonnyal fog.

“Jó éjt, Maine Hercegei, Új-Anglia Királyai!”

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!