Filmkritika

A mások élete

Durucz Dávid kritikája
2007. február 25. 20:24

Az arisztokratikus nevű Florian Henckel von Donnersmarck - aki születésére nézve nyugatnémet, különben pedig világpolgár – első nagyobb lélegzetű mozija hatalmas szakmai siker. A mások élete című filmjét az Európa Filmdíj(ak) elhódítása után nemrég Golden Globe-ra jelölték (az Arany Glóbusszal végül Eastwood papa japán háborúsdiját jutalmazták), most pedig az amerikai Akadémia is kitüntette a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscarral.

Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a német film kiválóan megél a német történelemből; és ez bizony vaskos tanulsággal és követendő példával szolgálhat a vegetáló magyar mozinak. Gondoljunk csak bele: mikor készült utoljára igazán jó magyar történelmi film? A Szabadság, szerelem egyrészt az amerikai közönségfilmes trendet követi, másrészt erősen megosztja a szakmát és a nézőket. Koltai Robi bácsi gyönyörű filmeket csinál, de a Csocsó és a Világszám! más kategória. A Honfoglalásról és a Hídemberről szintén megoszlanak a vélemények (bár a Honfoglalás zenéjét sokáig nem feledjük); és még folytathatnánk a sort, de minek? Sok-sok évet vissza kell menni, hogy igazi értékre bukkanjunk. Sajnos.

Ez pedig korántsem csak azért rossz, mert a magyar film elszalaszt egy esélyt arra, hogy visszaevickéljen az európai elitbe. Azért is kellenek a történelmi témájú mozik, mert minden, ami ma probléma vagy változás forrása a magyar társadalomban, alapvetően a múltunkban (is) gyökerezik. Különösen igaz ez a félmúlt eseményeire – és itt jön a képbe a germán ellenpélda. Az ő berlini faluk ugyanakkor omlott le, amikor nálunk is felszakadtak a gátak, és “kitört a demokrácia”. Ehhez képest náluk már legalább két olyan film készült az utóbbi időben, ami a (kelet)német rendszerváltozás előtt és alatt játszódik; az egyik a Goodbye, Lenin, a másik pedig a kritika tárgya. Ezalatt Magyarországon semmilyen hasonló mozgóképes törekvést nem láthattunk, pedig égető szükség lenne rá. Ahhoz, hogy a vizuális kultúrát nagyipari mértékben gyártó és fogyasztó embertömeg fel tudja dolgozni a rendszerváltás élményét és mindennapjainkban erős jelenléttel bíró utórezgéseit, kell, hogy a “képgyárosok” is tudjanak mit kezdeni az utóbbi több mint másfél évtizedünket meghatározó eseménnyel.


Jobb híján most nézhetjük, milyen remekül megy ez a németeknek. Mert lehet mondani, hogy csömörünk van már az irdatlan mennyiségű „múltunkkal egyszer s mindenkorra leszámoló” moziktól, de! Ezek a filmek, a Lenintől kezdve A bukáson át egész a Das Leben der Anderenig magas művészi színvonalat képviselnek; tehát a témaválasztás látszólagos monotóniája nem hatott a kivitelezésre. És hogy még jobban sárguljunk az irigységtől, a Donnersmarck-mozi egyik legnagyobb erénye pont az, hogy a társadalmi változásokat tűpontosan ábrázolja és magyarázza; bónuszként még azt is megmutatja a végén, hogy a Bundesrepublik “kicsit” rugalmasabban viszonyul a múltbeli bűnök nyilvánosságra hozásához, mint az mifelénk szokás (lásd “ügynökkérdés”). Egyébként A mások életében megemlítik kicsiny országunkat, jellemzően nem túl hízelgő kontextusban…


Hiteles és színvonalas történelmi filmhez alapfeltétel a jó forgatókönyv, azon belül is leginkább a kidolgozott, kellő arányérzékkel megrajzolt karakterek. Ezen a fronton teljesít legerősebben a mozi: az író-rendező figyelme minden egyes apró részletre, jelentéktelennek tűnő momentumra kiterjedt; nagyítóval és lehallgatókészülékkel sem találunk egyetlen karikatúraszerűen elnagyolt, vagy élettelen, kétdimenziós figurát a történetben. Kamarajellegű mozija innentől kezdve már sínen van, “csak” a megfelelő embereket kellett megtalálni az akkurátusan megírt szerepekre. Ez is sikerült Herr Donnersmarcknak, színészei mágnesként vonzzák a nézői tekintetet visszafogottságukban is erőteljes játékukkal; különösen a főszereplő érdemel meg minden dícséretet. Ulrich Mühéről először az jut az ember eszébe, hogy “Nahát, mit keres Kevin Spacey egy német filmben?”, de aztán gyorsan biztosít minket róla, hogy nem egy ügyeskedő hasonmással van dolgunk. Mühe szerepe szerint magabiztos “állítmányból” fokozatosan épül le szánalmas alannyá, és ezt brilliáns alakítása tökéletesen átélhetővé teszi számunkra. Legszívesebben megemelnénk előtte a kalapunkat, ha nem hagytuk volna a mozi ruhatárában.

Ami további elégedettségre ad okot, az az, hogy a mellékszereplők sem csak a papíron élő-lélegző emberek, de lelkiismeretes castinggal is meg lettek támogatva. Legjobb példa erre a Hans-Uwe Bauer játszotta Hauser figurája, akinek olyan “poszturbán értelmiségi” arca van, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.


A mások élete egy őszinte film, és a maga groteszk módján szépnek is mondható. Minden percében jelen van az érzékeny, apró rezdülésekre fogékony rendezői-forgatókönyvírói attitűd. A nagy volumenű politikai változást nem a “könnyebbik végén” ragadja meg, az ő választása az emberi oldalra, a hétköznapok mikrokozmoszára esik. Nem arról mesél, hogyan s miért omlott össze a keletnémet szocializmus és bomlott fel az oszlopának számító Stasi (az NDK állambiztonsági intézménye) – bár kétségtelenül ad némi támpontot a messzebbmenő következtetésekhez is. Nem ezt teszi, hanem egy olyan ember (a Mühe játszotta Gerd Wiesler kapitány) történetét meséli el, aki már évtizedek óta légüres térben létezik; nincs saját élete, ezért kénytelen a nap huszonnégy órájában a másokét élni (a cím már önmagában hatalmas telitalálat). Ahogy az már a plakáton is látszik, nevetségesen ormótlan fejhallgatóval üldögél egy íróasztal mögött, és katatón módjára mered maga elé; hogy néha az írógép billentyűinek csapkodásával kavarja fel pár pillanatra a nyomasztó egyhangúság atmoszféráját. Nem eszik, nem iszik jókat, nem lakik szép helyen, nincs családja; csak a feletteseivel és egy szem alárendeltjével kommunikál - az általa birtokba vett élettér tehát enyhén szólva is ingerszegény. Az életidegen pártkatona mintapéldánya; ezt már a nyitójelenetek egyike is alátámasztja: egy másik Stasi-tiszttel színházba mennek, de Wiesler elvtárs a darabból egy percet sem lát. Túlságosan leköti ugyanis a szerző vélt vagy valós rendszerellenes magatartásának alapos feltérképezése…


Természetesen a moziban jelenlévő humor is ugyanolyan groteszk, mint maga a film. A poénok ritkák, de ritka nagyot ütnek; és ennyi keserédes mosoly kell is, enélkül hitelét vesztené az egész vállalkozás. Egyrészt olyan politikai rendszerről van szó, aminek a Stasi mellett a másik tartópillére az emberi elme nyitottsága az abszurdumra; sőt, az abszurd az egyetlen létez(het)ő valósága. Ebben nem felismerni a komikus elemeket nagy hiba lenne. Másrészt a történelem eme időszakában is nevettek az emberek – ki őszintén, ki hazug módon; ki harsányan, ki csendben; ki örvendve, ki kárörvendve…de nevettek.

Ha az eddig leírtakat Gerd Wiesler modorában akarom sommázni, valami ilyesmi lesz a végeredmény: “Részletes jelentésemet (a továbbra is gyanúsan előkelő nevű) Donnersmarck elvtárs első figyelemreméltó filmrendezői ténykedéséről ezzel le is zárom. Felterjesztésre javasolom az “utóbbi idők legjobb német filmjei” ügyosztályra (fedőnév: “Nazitól Stasi-ig”); valamint további megfigyelést irányzok elő a direktor elvtárs jövőbeni munkásságára vonatkozólag. DD/IX85”

Értékelés:

A mások élete

Játékidő: 137 perc

Rendezte: Florian Henckel von Donnersmarck

Szereplők: Martina Gedeck, Ulrich Mühe, Sebastian Koch, Ulrich Tukur

Forgalmazó: Best Hollywood

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."