Filmkritika

Dreamgirls

Durucz Dávid kritikája
2007. február 9. 00:28

“There’s nothing like a show on Broadway” (Egy Broadway show-hoz semmi sem fogható) – énekelték a Producerek. A szentencia igazságtartalmát nem lehet és nem is érdemes megkérdőjelezni; a musicalek Mekkája hosszú évtizedek óta az amerikai szórakoztatóipar egyik meghatározó tényezője. Néző és színész egyként vágyik oda; még a nagy hollywoodi sztárok is kiváltságnak tartják, ha a híres new yorki utca valamelyik színházában felléphetnek.

A Broadway hatalmas sikereit nem csak az Álomgyár színészei, de vezetői is megirigyelték; ennek köszönhetően már számtalan zenés darab jutott a szélesvásznú adaptáció “sorsára”. A feldolgozások nagy része igen színvonalasra sikerült - legjobb példa erre a Milos Forman által újraértelmezett Hair. Aztán sokszor ennek az ellenkezője történik, és egy mozis kasszasikert visznek színre a Nagy Almában (nemrég A Gyűrűk Urát állították színpadra grandiózus díszletekkel és sosem látott méretű tánckarral). A fentebb idézett Producerek helyzete pedig egészen speciális: Mel Brooks 1968-as filmjét – ami már eleve egy Broadway darabról szól – 2001-ben maga a rendező állította színpadra Tony-díjat érően, hogy aztán 2005-ben a díjnyertes Broadway-musical ismét a mozivásznon találja magát (ez utóbbi alkalommal Brooks forgatókönyvíróként jegyezte a mozgóképet).

Az átjárás tehát a legmesszebbmenőkig szabad Los Angeles és New York között; és ennek ismeretében már nem is annyira meglepő, hogy az idei Oscar-gálán a Chicago 2003-as sikere után ismét egy Broadway-adaptáció viszi a pálmát a maga nyolc jelölésével. Ez a musical a Dreamgirls; rendezője és (társ)írója pedig nem más, mint az a Bill Condon, aki a Chicago akadémiai díjra nominált forgatókönyvéért is felelős. A több mint negyedszázados darab annak idején hatalmas sikert aratott (természetesen Tonyval is kitüntették); sokadik színházi “újrahasznosítása” után pedig most a mozinézők is megismerhetik a három afroamerikai énekesnő történetét. Deena, Effie és Lorell – azaz a Dreamettes – a hatvanas évek megszámlálhatatlanul sok fekete lánybandája között próbál meg érvényesülni. A kezdeti kudarcok után előbb James “Thunder” Early háttérénekeseiként, majd önállóan, immár Dreams (“A Dreamettes kislányos. Ti már nők vagytok”) néven halmoznak sikert sikerre. Persze, ahogy ez lenni szokott, a siker-pénz-csillogás arany háromszögét előbb-utóbb beárnyékolják a belső ellentétek és a féltékenység. Meg a faji megkülönböztetés, meg a drogok, meg a sunyi menedzser… De a végén minden jóra fordul – hiszen a hatalmas zenés finálé nem maradhat el!


Közepesen eredeti alaptörténet, fantasztikus zenék, divatos és elfeledett afro sztárokból álló szereplőgárda - ezekkel felvértezve kezdett neki Condon a szkript megírásának, majd a forgatásnak. Vállalása pedig nem volt kisebb, mint hogy olyan filmet készítsen, ami nem csak musical-feldolgozásként, de önálló képzőművészeti alkotásként is megállja a helyét. Ehhez úgy kellett sáfárkodnia a rendelkezésére álló eszközökkel, hogy a gyakori zenés betétek közti “prózai üresjáratok” is legyenek olyan erősek, mint a fülbemászó dallamokkal megtámogatott, gyakorlatilag készen kapott – azaz átemelt - jelenetek. Sikerként könyvelhetjük el, hogy a karakterek kidolgozottabbak lettek, és a szkript kellő alapossággal követi végig az egyéni drámákat is; mindehhez pedig pazar alakításokkal segédkezik a színészi gárda. Mivel a film hanganyaga magától értetődően zseniális, már-már tökéletes moziról beszélhetnénk; ha nem szüremkedne be Condon muzsikájába egy hamisan pendülő húr furcsa zaja. A mozi elején ugyanis semmi de semmi nem utal arra, hogy itt a figurák bizony színpadon kívül is énekelni fognak; nincs megfelelően előkészítve az a jelenet, amikor Jamie Foxx egyszercsak dalra fakad. Zenés realizmusból hirtelen a zene-álomvilágba csöppenünk, amit persze egy jó ritmusérzékű néző hamar megszokhat; de itt még nincs vége a dalnak. A később nagy számban érkező (két fellépés közt elhangzó) érzelmes áriák néhol oly mértékben túl vannak spilázva, hogy azt csakis és kizárólag a színpad bírja el, a vászon nem. Egyszerűen kilógnak a filmből, kicsit fegyelmezettebben kellett volna velük bánni, “a kevesebb több” esztétikáját végig szem előtt tartva – és ez leginkább az egyébként zseniális Jenny Hudson magánszámaira igaz. Ám ez a rendezői melléfogás igazán eltörpül a mozi erényei mellett, a csodaszép melódiáktól alig hallani a fals hangokat; vegyük hát sorra, mi az, ami a már említettek mellett még dícsérhető Condon filmjében.


Azt, hogy a hatvanas éveknek éppen melyik esztendejében játszódik a történet egy-egy adott szekvenciája, rettentő okosan hozza tudtunkra a direktor. Finom utalásokkal operál (elnöki portré a falon, egy elhíresült beszéd – nem véletlenül – az álmokról, archív híradófelvétel-töredékek, és hasonló részletek), nem pedig béna, sorozatokra hajazó dokumentáló kiírásokkal. Mi több, a jelmezek és díszletek korhűsége is kikezdhetetlen, a hangulatot tökéletesen “konzerválta” a látványstáb. Ahogy a témához is hajszálpontosan illeszkedik a rendezés stílusa: sallangmentes, letisztult, klasszikus – mondhatni oldschool. A végefőcím pedig maga a megtestesült nosztalgikus elegancia; ritkán látunk ilyet, becsüljük meg! Condon egyik legnagyobb bravúrja mégis talán az, ahogy a szemünk elé varázsolja, hogyan lopja el és teszi tönkre a “white and nerdy” fehér zenész a dögös feka muzsikát. A mondanivaló ezen része továbbra is érvényben van; és vadászkutya legyek, ha a Hound Dog-ról nem Elvis ugrik be elsőre mindenkinek, pedig…

Mégsem emiatt fogunk nagyon sokáig emlékezni erre a mozira, hanem egy bámulatos főnix-mutatvány miatt. Az addig rendben van, hogy Danny Glover nem felejtett el játszani - annak ellenére, hogy őt elfelejtették a nagy szerepek. Node Eddie Murphy! Eddie, Eddie, és harmadszor is Eddie!!! Egyszerűen nincs nála rosszabb ripacs széles e világon. Vitathatatlanul ő a film legnagyobb (újra)felfedezése, ez a szerep érte kiáltott. Oscart neki, de azonnal! Az Akadémiának is éreznie kell, hogy “Jimmy got soul!!!”. Jamie Foxx tökéletes, mint mindig. Nem csillag, hanem kiskirály születik általa; és ennek a folyamatnak a fázisait annyira hajszálpontosan hozza, hogy csak nézünk, mint a… Broadway-en.


És mivel tulajdonképpen a hölgyekről szól a mozi, az ő teljesítményük mellett sem mehetünk el szó nélkül. Jenny Hudson, mint már említettem volt, zseniális; borzasztó nagy, kitörésre váró energia vannak a torkában, amit nem is fél használni. Hogy néha túllő a célon, azt - még egyszer mondom - Condon apró botlásaként kell értékelni; egy kezdő színésznőt le kell fogni, mikor el akar szállni. Ez most nem történt meg, na bumm. Így kaptunk pár olyan előadást, amik nem egy mozifilmbe illenek; viszont libabőrősek leszünk tőlük tetőtől talpig – azért ez csak valami! Le a kalappal az ifjú hölgy előtt, és neki is egy szobrocskát kérünk a kis kezébe. Beyoncé e mellett a bámulatos lány mellett se a zenekarban, se a filmben nem érvényesülhetett igazán, de ezt nem is várta el tőle senki. Gyönyörű, hatalmas vadmacskaszemei és kívánatos alakja van – guszta falat, mondjuk ki -, és nem utolsó sorban valamicskét azért tud énekelni is. Tisztességesen oldja meg a feladatát, és ez pont elég. (Van pár meghökkentő cameo is a filmben, de inkább nem lövök le semmilyen poént.)

Mindent egybevéve a Dreamgirls egy fantasztikus Broadway-darab fantasztikus feldolgozása, ami nem mentes a hibáktól, de nagyon lehet szeretni. Még imádni is lehet – ezt pedig kevés filmről mondhatjuk el mostanában. Moziból kijövet a nézősereg minimum fele a filmzene után fog érdeklődni, közben pedig bőszen fütyüli a fülbemászó dallamokat. És akárhogy is igyekeznek majd, nem csak a pompás dalokat, de Eddie Murphy önelégült mosolyát sem fogják tudni kiverni a fejükből. Remélhetőleg február 25-én is látjuk majd ezt az önelégült, vagy inkább elégedett mosolyt; és a többi kategóriában is megkapja a Dreamgirls az Oscar estéjén, ami jár neki. Mert ne feledjük, ez a film most a legrangosabb díjjal is bizonyíthat, de erre csak ez az egy éjszakája van, azaz: “One night only”.

Értékelés:

Dreamgirls

Játékidő: 131 perc

Rendezte: Bill Condon

Szereplők: Beyoncé Knowles, Jamie Foxx, Eddie Murphy, Jennifer Hudson, Anika Noni Rose, Danny Glover, John Lithgow, John Krasinski

Forgalmazó: UIP - Duna Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."