A királynő

Le vagyunk maradva, kérem. Tudna valaki ma Magyarországon olyan filmet forgatni, amely szimpatikusnak tüntetné fel vezető politikusainkat, mondjuk Gyurcsány Ferencet és Orbán Viktort? Külön-külön biztos lehetne készíteni egy-egy propagandagyanús darabot, nade egy olyat, amely egyszerre teszi emberközelivé mindkettejüket, ráadásul magánemberként és politikusként egyaránt?

A briteknél Stephen Frears vállalkozott e nemes feladatra, és igen, megcsinálta. A királynő nem kifejezetten dokumentumfilm, de bevallottan valós eseményt és konfliktusokat dolgoz fel. Időpontját tekintve azon a héten játszódik, amikor Diana hercegnőt halálos autóbaleset érte Párizsban, főszereplői pedig a királyi család tagjai mellett az újonnan miniszterelnökké kinevezett Tony Blair és munkatársai, családja lennének. A baleset bekövetkezte után a királyi família ragaszkodik megszokott konvencióihoz, nem mutat részvétet a családból időközben kikerült hercegnő halálakor, ami az emberek szemében országos visszatetszést vált ki. Blairnek ekkor megválasztása után, karrierje csúcsán a nép kedvenceként egyszerre kell tündökölnie választói szószólójának szerepében, és megóvnia a királyság intézményét az összeomlástól a népharag fenyegető súlya alatt.

Elképesztő, mennyire precíz, visszafogott munka A királynő, és hogy miket vitt véghez. Nem érezzük például nyűgnek vagy égőnek, hogy a bulvársajtóból untig megismert királyi családot hivatásos színészek keltik életre. Ez nagyon nagy teljesítmény; képzeljük el, mennyire nehéz lenne mondjuk Orbán Viktort úgy helyettesíteni egy színésszel, hogy az ne legyen zavaró, vagy röhejes a vásznon. Mert a filmbeli karakterek nemhogy nem röhejesek, hanem annyira élethűek, hogy képüket még sokáig őrzi emlékezetünk a film megtekintése után is. James Cromwell is jó Fülöp herceg szerepében, de nála is jobb Tony Blairként Michael Sheen (no meg többet is szerepel).

Az ász, a mindent vivő alakítás díja azonban a címszerepben tündöklő Helen Mirrent illeti, aki egyszerűen frenetikus. Nem lehet szavakba önteni, mennyire pontos a játéka, hogy a legkisebb rezdülése is annyira királyi és fenséges, hogy minden kétséget eloszlat afelől, hogy ezt a szerepet bárki más is eljátszhatta volna. A jelenetben, ahol a két üldözött lélek találkozik: a népe által napok óta gyalázott II. Erzsébet a királyi sarjak által vadászott szarvassal, feledhetetlen. Ahogy ott ül Erzsébet, és kiül arcára az elmúlt napokban átélt, de ügyesen leplezett stressz, és ahogy menteni próbálja az állat életét: egyszerűen gyönyörű, és csak szuperlatívuszokban tudnám körbeírni. Amennyiben az Oscarra jelölő Akadémia Helen Mirrenen kívül bárki mást is akárcsak jelölni mer a legjobb női főszerepő díjra, akkor újfent bizonyítja saját életképtelenségét.

A királynő a két politikai nagyhatalom ellentéteire világít rá: Tony Blair, az éppen először megválasztott újító szellemű reformer miniszter és a saját szokásaikhoz görcsösen ragaszkodó, konzervatív királyi család politikája és érdekei mereven ütköznek egymással. II. Erzsébeték nem hajlandók megadni Dianának a királyi család tagjainak járó végtiszteletet: nem nyilatkoznak az ügyben és nem engedik félárbócra a zászlót sem a palotánál. Ráadásul a szokásos kis évi kiruccanásukról sem mondanak le, így a népharag első számú célpontjai lesznek. Jön azonban Tony Blair, akit a nép a vállára vesz, mert ő nem fél kimutatni (politikai érdektől nem teljesen mentesen persze) érzelmeit. A két fél közt nem csak politikai szembenállás van, hanem szemléletbeli is: a királynő családjának világlátását szeretné megújítani Blair reformer csapatával, hogy megmentse őket a népharagtól, vagy inkább annak kialakulásától, ahogyan azt egy jelenetben rendkívül találóan elsüti: „Valaki mentse meg ezeket az embereket maguktól!” Emellett van még a magánéleti front is, ahol a királynő kissé féltékenyen tekint az új miniszterelnökre, annak népszerűsége miatt, és ahol ráadásul nagymamaként is meg kéne állnia a helyét a tragikus helyzetben.

A film befejezése is frenetikus, amikor a második általunk látott találkozón a királynő beszélget Tony Blairrel, és figyelmezteti a jövőjére: ez egy utalás a jelenre, amit meg lehetett volna csinálni kellően undorítóan és didaktikusan, vagy olyan látnokian, mégis rendkívül finoman rámutatva a jelenlegi helyzet kialakulásának okaira. Stephen Frears az utóbbit választotta.

Műve úgy általában véve is precíz, a szó jó értelmében vett kimódolt mestermunka, ami azonban itthon semmi botrányt nem fog kirobbantani, ellentétben Nagy-Britanniával, ahol a Diana-ügy még mindig kényes témának számít. A királynő mindkét szinten, politikailag és emberileg is maximálisan rendben van. Habár csak január 18-án mutatták be idehaza, máris kijelentem, hogy az idei év egyik legjobb filmjéhez volt szerencsénk, amit azonban félek, alig fog valaki látni idehaza. Ne legyen igazam. Helen Mirrennel meg még találkozni fogunk – minden díjátadón a közeljövőben.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!