Konyec - az utolsó csekk a pohárban

Ahogy legutóbb a Sztornóban is láthattuk, nagyon veszélyes tud lenni, ha valaki a fejébe veszi, hogy kitör a szürke magyar hétköznapokból; és ahelyett, hogy továbbra is tűrné balsorsa minden nyűgét s nyilait, kiszáll tenger fájdalma ellen… Márpedig ha a fájdalom tenger, nem árt, ha kéznél van egy csónak - de minimum egy Csajka.

A közbeszédhez igazodva hetven fölött minden nap ajándék. De vajon mennyire számít az ajándéknak, hogy egy munkával eltöltött élet egy apró, sötét lakásban, nyomorúságosan érjen véget? Kis Emil (Keres Emil) szerint egyáltalán nem. A volt pártsofőr számára “az utolsó csekk a pohárban” az, amikor végig kell néznie, hogy felesége, Hédi (Földi Teri) legféltettebb kincsével (és egyetlen megmaradt értéktárgyával), gyémánt fülbevalójával egyenlíti ki a számlát az áramszolgáltató behajtóinak. Ekkor Emil gondol egy merészet: beindítja Szélmadár nevű muzeális értékű autóját, előveszi a szovjetek által a kocsiban felejtett pisztolyt és a legjobb modorát, majd kirabol egy postafiókot. Ezt a rablást aztán több is követi, és kezdetét veszi a “vérdíjas nyugdíjasok” hihetetlen sztorija. Hamarosan a cukros Bonnie és a reumás Clyde története lesz a legnagyobb médiaszenzáció; a rendőrök pedig bottal - néha úgy tűnik, járókerettel - ütik a Csajka (kerék)nyomát…

Ez az alapszituáció, ami bizony remek filmet ígér – hogy az ígéret teljesüljön, “csupán” egy jó forgatókönyv kellett. És - kapaszkodjon meg mindenki - olyasmi történt, amire idehaza nagyon ritkán van példa: valaki tényleg írt egy jó forgatókönyvet, aminek van eleje, közepe, és ami a legfontosabb, vége is! Az “elkövető” pedig nem más, mint Dyga Zsombor Tesója, Lovas Balázs. Ez igen jó hír a hazai filmbarátoknak; hisz a rengeteg botcsinálta magyar szerzői filmes (az “auteur” kifejezésbe azért oly nagyon ne éljük bele magunkat…) között igazi felüdülést jelent egy profi billentyűzetcsapkodó, aki érti is a dolgát.

Lovas nagyon okosan építette föl a hétköznapinak semmiképp sem nevezhető sztorit. A fő- és az azt tanárian támogató mellékszál végig szépen és követhetően fut egymás mellett – és sokszor egymásba. Két jól megírt főszereplőjét két jól megírt “majdnem-főszereplő” üldözi; az ő drámáik és részdrámáik elevenednek meg a vásznon, szimmetrikusan, pontosan kiporciózva. Ebből pedig létrejön egy feszes, élvezetes történet, amiben még egy kezdő rendező is könnyedén megtalálja a számítását.

Rohonyi Gábor, a Konyeccel debütáló direktor ráadásul valósággal el lett kényeztetve, hiszen nem csak remek forgatókönyvet, de remek színészeket is kapott ehhez a projekthez. Földi Terit és Keres Emilt gyakorlatilag a rendszerváltás óta nem láthattuk jelentős filmszerepben; most azonban megbizonyosodhat róla a nagyközönség, hogy tehetségük a (filmes) mellőzés évtizedeiben kicsit sem kopott meg – hanem mint a jó bor, a korral tovább nemesedett. Pazar alakítást nyújtanak mindketten, amely alakításokban felszínre kerül a magyar mozi hőskorának páratlan, soha vissza nem térő eleganciája. Példaértékűen fegyelmezett, méltóságteljes játékuk különleges értékkel ruházza fel a filmet (és ezen az sem változtat, hogy Emil bácsi már kisebb artikulációs problémákkal küszködik). Kettejük méltó partnere Djoko Rosic, aki a Kincs, ami nincs Kamasuka tábornokáéhoz hasonló szerepben brillírozik; a kis hazánkban ragadt kubai vén “szivar” megformálása igazi jutalomjáték számára.

Ami a többieket illeti, Schell Judit továbbra is okos, gyönyörű és érzéki. Minden pillantásában van valami; minden szó, ami búgó hangon elhagyja a száját, jelentőséggel bír. Partnere az a Schmied Zoli, akit Lovas a Dyga-filmekből már nagyon jól ismer, a forgatókönyvíró tehát pontosan tudta, milyen figura és milyen dumák állnak jól a lakótelepi vagánynak. Sőt, sikeresen mutatta be “Léviszt” új, érzékenyebb oldaláról is - persze, kevés olyan férfit tudnánk mutatni, akinek kőszívét ne lágyítaná meg Schell Juci szépsége…

Műfaji besorolását tekintve leginkább a vígjáték címkéje passzolna a Konyecre, de filmünk néha (azokban a jelenetekben, ahol a média – és ezáltal a média formálta közvélemény – szemüvegén keresztül látjuk az eseményeket) át-átcsúszik a szatíra tartományába - vagy legalábbis elsőre úgy tűnik. Mert, és ez a film egyik szomorú tapasztalata, a magyar bulvármédia tényleg így viselkedik; Lovas és Rohonyi épp csak egy Mokkáskanálnyival több abszurdumot pakolt az amúgy is ijesztő korrajzra. A tévé- és rádióadókhoz kapcsolódik a mozi egyetlen komolyabb gyengesége is, mégpedig az irdatlan mennyiségű “burkolt” reklám. A témából fakadó összes létező lehetőséget kihasználták az alkotók a médiapartnerek megjelenítésére, sajnos már olyan szinten, hogy azt a film szerkezete csak nehézkesen bírja el – egy gyengébb forgatókönyvet egész egyszerűen maga alá temettek volna az ötpercenként bevágott hírműsor-jelenetek. Sokkal szolidabb, finomabb alkotás a Konyec, mint például a Kabay-Gyöngyössy páros reklámokkal toldozott-foldozott borzadályai. Kell a finom szatírai él, és értjük is a szándékot; de amit itt látunk, az már annyira tolakodó, hogy valósággal zavarja a szemet.

Azt, hogy ez utóbbi húzást csupán a kényszer szülte (valahonnan elő kell teremteni 200 millió forintot…), és a mozi készítőinek igenis van szépérzéke, jól példázza a filmzene megválasztása. Az aláfestő muzsika kellemes, visszafogott, és épp olyan mint maga a film: bár kétségtelenül szép és kedves, alapjában véve mégiscsak keserédes. Elmarad tehát a “poénos” főcímzene; pedig hány olyan magyar rendezőt ismerünk, aki körömszakadtáig ragaszkodott volna a Nem csak a húszéveseké a világ című megasláger felhasználásához…

Mindent egybevéve megállapíthatjuk, hogy a Konyec a nagy lehetőségek filmje. Hiszen ezzel a mozival bemutatkozhat egy kezdő rendező, a rétegfilmek írója pedig megmutathatja tehetségét a szélesebb közönségnek; de ami talán a legfontosabb, két fantasztikus nyugdíjas bebizonyíthatja, hogy hetven fölött minden filmjük ajándék – nekünk, nézüknek.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!