Apocalypto

Egész biztos vagyok abban, hogy ezt a filmet sokan várták már. Ez egyáltalán nem csoda, hiszen eddig nem láttunk mást belőle, csak titokzatos trailereket és rejtélyes plakátokat, amiken rendezőként nem más, mint Mel Gibson szerepel, ez pedig garancia arra, hogy itt valami nagy dolog van készülőben.

Gibsonra nyugodtan mondhatjuk azt, hogy nincs ki mind a négy kereke. Vallásos útkeresése és az ebből megszülető Passió után már mindenki levonhatta a neki tetsző következtetést: ez az ember vagy megbolondult és a saját szájíze szerint, a filmgyártás íratlan szabályait semmibe véve akar nekünk filmeket gyártani, vagy hihetetlen lángész, és valami olyanra készül, amivel megkerüli a szabályosat, valami újat teremt és így örökre beírja magát a filmrendezők Nagy Könyvébe. Ez a film sem egy szokásos történet, ilyesmit eddig nemigen láthattunk: a maja civilizáció végnapjaiban játszódik, eredeti nyelven, félamatőr színészekkel és hamisítatlan őserdei környezetben. Gibson újdonsült filmrendezőként úgy látszik abban látja a siker titkát, hogy a felvonultatott szereplők közül egy sem beszélhet olyan nyelven, amit egy elvetemült bölcsészdoktoron kívül bárki is képes lenne megérteni feliratozás nélkül, de mindenesetre hatásosabb ez így, mintha kék szemű indiánok ugrándoznának a vacsorára elejtett tapír körül, miközben tökéletes angolsággal bátorítanák a másikat, egye csak meg a tapír tökét. És ha már itt tartunk, a másik meg is eszi. Itt szegezném le előre, hogy a gyengébb gyomrúaknak eszébe se jusson beülni erre a mozira, mert vérnek és bélnek bizony egyáltalán nincs híján. Gibson a vér, a könnyek és a szenvedés szerelmese, hiszen már a Passió is ezt az iskolát követte (ha még tovább megyünk vissza az időben - a Rettenthetetlen se volt egy pacifista film) és az Apocalypto semmivel nem marad el mögötte a naturalista jelenetek számát és minőségét tekintve. Már a történet első percében tanúi lehetünk, ahogy a fent említett tapír kínhalált hal, majd szorgos kezek alkatrészeire szedik. A kezek tulajdonosai pedig a film hősei is egyben, ők a békés vadászok, akik már sok-sok éve élnek és vadásznak itt, elképesztő módon ki vannak tetoválva és szemmel láthatóan minden lehetséges alkalmat megragadnak arra, hogy lyukakat fúrjanak a magukon és abba testékszereket dugjanak, minél nagyobbat, annál jobb (ez egyébként fontos a mi szemszögünkből, ugyanis a bennszülötteket nem könnyű megkülönböztetni egymástól, sokszor csak a tetoválások és az ékszerek adnak támpontot ehhez).

A film főszereplője Jaguár Mancs (engem Ronaldinhora emlékeztet, de a vetítés után úgy hallottam, másokat is), aki békében és nyugalomban él vadásztársaival egy takaros kis faluban, a felesége éppen gyereket vár, jól kijön a többiekkel és esténként mindenki a tűz köré ül, hogy hallgassa a falu nagy öregjét aki tanulságos meséket mond nekik. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen idill csakis arra való, hogy előbb-utóbb megzavarják és erre a pillanatra nem is kell sokat várni, csupán másnap reggelig. Ekkor ugyanis megjelennek a szadista maják, akik elrontják a mulatságot és leégetik a falut, a lakóit pedig elhurcolják. Jaguár Mancsnak sikerül elrejtenie a feleségét és a fiát a faluszéli, kiszáradt vízgyűjtőben, mielőtt őt is elkapják és összekötözik a többiekkel, hogy aztán elindítsák őket a legközelebbi maja város felé. Adva van tehát a kaland, emberünknek valahogy ki kell szabadulnia a fogságból, hogy megmenthesse a családját, mielőtt megérkezik az eső. Viszontagságok közepette érkeznek a közeli maja városba, ahol egy párat rabszolgának adnak el, a többit pedig kékre festik és mennek egyenesen a templom tetejére, ahol (nem nehéz kitalálni), tucatjával áldozzák fel őket, éppen a vidéket sújtó aszály miatt. Jaguár Mancsnak azonban más a végzete, az ő nagy futásával kezdődik csak igazán a kaland. Van itt minden, amit az akciófilmekben láthatunk: bujkálás, az egyedül maradt üldöző hátbatámadása, csapdába csalás és persze az elmaradhatatlan közelharc a főgonosszal. Ezek a jelenetek egyébként még egy lapáttal rátesznek a tobzódó erőszakos ábrázolásokra: filmtörténeti mérföldkőként először láthatjuk, hogyan tépi szét egy jaguár az áldozata arcát, mindezt közelről, a lehető legtöbbet megmutatva a dologból. Az erősebb harmadik megjelenése, amit a film elején látott idézet meg is jövendöl, viszont nem kap sok szerepet, mondhatni, szinte semmit.

És itt jön az, ami a filmből kimaradt, pedig a legfőbb szándék talán ennek a bemutatása lett volna – már a bevezető képsorok előtt kapunk egy idézetet, ami azt mondja, hogy egy birodalom sem omlik össze addig, amíg belülről nem rohasztja el magát, és mi egészen a film végéig azt várjuk, mikor kapjuk meg a választ a kérdéseinkre. Miért volt rohadó a birodalom? Hogyan sikerült leigázni őket egy maroknyi spanyolnak? Mi köze van ennek a dzsungel törzseinek? És egyáltalán, hogyan történt ez az egész? Sajnos ez az, amit Gibson nem árul el nekünk, de még kísérletet sem tesz arra, hogy magyarázatokat találjon – jobban tesszük tehát, ha ezirányú történelmi érdeklődésünket nem ezzel a filmmel próbáljuk kielégíteni. Egy kérdésünk viszont nekünk lesz a film végére: mit kaptunk végül, ha már a bevezetőben előhozott téma semmilyen szerepet nem kapott? Kaptunk akciót, egy kissé sablonos menekülős kalandot, több hektó vért és nagykanállal mért brutalitást. És ha inkább pozitívumokat akarunk találni, akkor itt vannak a gyönyörű képek az őserdőről és az amatőr színészek profi alakítása, amivel bőven az elvárásaink fölött teljesítenek. Ilyet viszont már láthattunk máshol is, marad tehát a nem mindennapi környezet és az egészet a hátán elvinni hivatott egzotikum. Hogy erre végül képes lesz-e a film, azt mindenki döntse el maga.

Mondhatnám azt is, hogy ez a film a Passió folytatása, hiszen ugyanazt kapjuk, csak más időben és más környezetben. Kerüli a komoly témákat, helyette megrendezett, véres cirkuszt ad és a brutalitásra kiéhezett nézőnek véres-zsíros kenyeret dobál, amíg az jól nem lakik és a moziból kifelé csak annyit dünnyög magában: “végülis, annyira nem volt rossz”. Ha a történelmi érdeklődés hajt minket, és szeretnénk többet megtudni egy olyan civilizációról, amiről jóval kevesebb forrás áll a rendelkezésünkre, mint például a sajátunkról, akkor ez a film kevés újat mutat nekünk. Ha viszont nem érdekelnek a komoly témák, de kíváncsiak vagyunk rá, hogyan lehet kivenni egy ember szívét úgy, hogy az illető még láthassa is azt, vagy arra, milyen gyorsan öl a nyílméregbékába tunkolt fúvócső-töltelék, akkor irány a mozi, mert ez lesz a mi filmünk.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!