Fegyverszünet Karácsonyra

1914 telén Európa már nyakig benne volt az első világháborúban. Kiépítették (tehát kiásták) a lövészárkok sok-sok mérföldön át húzódó hálózatát, amely taktikai lépés hosszú időre megmerevítette a frontvonalakat. Ezzel pedig elkezdődött a világégés legvéresebb, leggyilkosabb szakasza: az állóháború húsdarálója működésbe lépett. Apák, fiúk, férjek, barátok százezrei haltak dicstelen, szörnyű halált a sáros-vérpatakos földalatti lyukakban.

Ezt a nem túl felemelő történelmi időszakot ragyogta be néhány szerencsés számára betlehemi csillagként egy szívet melengető, kivételes esemény. A háború első karácsonyán (feletteseik “Mire az első hó leesik, otthon lesznek!” – jellegű szólamai ellenére) azzal a szomorú gondolattal kellett megbarátkozniuk a lövészárkok lakóinak, hogy családjuktól nagyon távol fogják tölteni a szeretet ünnepét - a géppuskák lehangoló társaságában. Azonban valahol a Senkiföldjén igazi karácsonyi csoda történik.

A keserédes ünneplés kellős közepén, a németek kiváló operaénekese hirtelen ötlettől vezérelve kilép a lövészárok fedezékéből, hogy az ellenséges francia és (a frankokkal szövetséges) skót katonák is jól hallják csodaszép dalát. Ez a spontán lépés aztán ahhoz vezet, hogy a harcban álló felek parancsnokai, a szentestére való tekintettel, ideiglenes békét, karácsonyi fegyverszünetet kötnek. Végül a helyzet már odáig fajul, hogy a “békazabálók”, a “káposztafejek” és a “marhasültesek” együtt emlékeznek meg Jézus születéséről – barátságban borulnak össze három nemzet fiai; patakokban folyik a francia pezsgő, a német dalt skótduda kíséri; képeket, emlékeket cserélnek a hadfiak, nótáznak, mókáznak; és még a karácsonyi misén is csak az egyenruha különbözteti meg a teljesen összekeveredett tömeg más-más országbeli tagjait. Mindezek után másnap valahogy nem akaródzik a katonáknak egymásra lövöldözni – és innentől semmi sem állíthatja meg az abszurd szituációk és megható jelenetek egész sorát. A baj akkor kezdődik, mikor a furcsa történet a magas rangú katonai vezetők fülébe jut…

Az eme megtörtént eseten alapuló film legnagyobb szerencsénkre nem Hollywoodban, hanem az öreg kontinensen készült el. Borítékolható, hogy ebből az alapanyagból az álomgyárban hihetetlenül rossz filmet, hamisítatlan giccsparádét csinált volna valamelyik “hiperkreatív” iparosmester. A javarészt francia szakemberekből és művészekből álló európai stáb azonban elkerülte a klisékbe fulladáshoz vezető összes csapdát; és megható, gondolatébresztő, humorral is gazdagon felvértezett mozit forgattak nekünk.

Már a mozi legelején, a főbb szereplők egyesével történő bemutatása során világossá válik: nem egyoldalú, emez népet felmagasztaló, a másikat meg lealjasító filmet fogunk látni. Nincs démonizálás, mint a Szabadság, szerelemben. Ember küzd emberrel, és ez lesz a kulcsszó mindvégig. A háborút népek és eszmék vívják egymással, de a csatatéren emberek esnek el. Holtában mindenki egyforma, de vajon miért csak akkor jut ez az eszünkbe, mikor már késő? A kérdés jogos, a válaszhoz pedig a film visz pár lépéssel közelebb. A Fegyverszünet karácsonyra remekül megkomponált képekben ad létjogosultságot olyan közhelyesen hangzó mondatoknak, mint “Mindannyian emberek vagyunk.” vagy “Minden háború értelmetlen.” Ha egy filmes ilyen tanulságokat akar ajándékozni a közönségének, bizony nem kicsi a felelőssége a csomagolópapír kiválasztásában. Nem szabad, hogy az anyag túl vékony legyen, mert könnyen elszakad, és akkor bizony mindenki egyből meglátja a kilógó... géppuskalábat. Kell tehát egy vaskos, veretes forgatókönyv – ezzel pedig kétségtelenül rendelkezik filmünk, elég, ha a minden körmondatnál ékesebben szóló félszavakra és tekintetekre gondolunk; vagy a felejthetetlen, abszurditásba hajló (végtére is nincs abszurdabb dolog egy háborúnál) jelenetekre.

Aztán ez a csomagolópapír ne is legyen túl csicsás; hisz nem a külcsínen, hanem a benne megbúvó ajándékon van a hangsúly. A díszletesek nem mindennapi erőfeszítéseket tettek, hogy ez a feltétel is teljesüljön. A történet hátteréül szolgáló sivár helyszín (a film legalább nyolcvan százalékában a Senkiföldjén folynak az események) a maga egyszerűségével, minimalizmusával adja a lehető legtöbbet a mozihoz. Kopottas-barnás színvilág uralja a képeket, és a halovány akvarellel felfestett táj még puritánabbá válik a mindent elborító hó megjelenésével. Miután ilyen ügyesen becsomagolták mozi-meglepetésüket az alkotók, már csak a masni volt hátra.

A Fegyverszünet karácsonyra író-rendezője a nem túl sok tapasztalattal rendelkező Christian Carion (Egy fecske csinált nyarat) volt, akinek nem akármilyen színészgárda sietett segítségére. Diane Kruger, Benno Fürmann és Daniel Brühl személyében európai mércével mérve igazi sztárok csatlakoztak a projekthez; a többiek pedig ha hírnévben nem is, de tehetségben mindenképp felnőnek a komoly, szó szerint történelmi feladathoz. Tovább erősítik azt a vonalat, ami a szembenálló felek “emberarcát” hivatott megmutatni. A forgatókönyvtől ehhez minden támogatást megkapnak: szerepeik többségében jól megírtak, és a felvezető epizódoknak köszönhetően alapvető motivációikról is megtudunk egyet-mást. A remek társaságból egyértelműen kiemelkedik a németek ifjú tehetsége, Daniel Brühl, aki Leninnek már “goodbye!”-t intett, de nemsokára Hitlernek kell majd “Guten Tag!”-gal köszönnie – és a moziból kiderül, hogy kettejük találkozása igazán kellemetlen élmény lesz a Horstmayer nevű figura számára… Az ifjú - a forgatás idején még csak huszonhét éves – Daniel kapott némi öregítő állszakállt és számos “bölccsé tevő”, dramaturgiailag és a mondanivaló szempontjából egyaránt fontos mondatot; ő pedig élt a lehetőséggel, és egy utolsó (mű)szőrszáláig hiteles német tisztet varázsolt elénk. Ami a sugárzó szépségű Diane-t illeti, most ugyanaz a megállapítás igaz rá, ami a Trója megtekintésekor a legtöbb mozilátogató gondolkodásába beette magát: ez a lány százszorta jobban fel van vértezve bájjal és kellemmel, mint tehetséggel. Vitathatatlanul sztáralkat, de Oscart azért nem adnánk neki egyhamar. Egyetlen szerencséje, hogy - néhány mélységesen szomorú nézésének köszönhetően - éppen nem lóg ki bántóan az amúgy jól összeválogatott színművészek közül.

Miután a forma és a tartalom is a kívánalmaknak megfelelően alakult, egyetlen probléma merülhetett még föl a mozi elkészítésekor. Annak ellenére, hogy a történet sajátos nézőpontja biztosította minden oldal, minden nemzet fiainak objektív bemutatását, Carion előtt továbbra is megkerülhetetlen szögesdrótkerítésként magasodott a “náci-probléma”. Nem lehet német szereplőket felvonultató első világháborús filmet anélkül elkészíteni, hogy alaposabban belegondolnánk a két és fél évtizeddel későbbi következményekbe. Az nyilvánvaló volt, milyen eszközökkel nem élhetett a direktor. Arctalan gonoszt nem fabrikálhatott a németekből (a lá Szabadság, szerelem…), és ez ellen már a fentebb említett nyitó epizódokban be is biztosította magát a neve alapján “keresztényi” Christian. Mel Brooks példáját sem követhette: érthető okokból nem látunk a Fegyverszünetben szűk bőrnacis (bőrnácis?), éneklő-táncoló fiúkákat (na jó, egy énekes azért van) a német oldalon. A nemzetiszocializmus fenyegető árnya csupán Daniel Brühl karakterére vetődve jelenik meg, ott is csak a finom utalás szintjén - mindazonáltal ez a mozi egyik legemlékezetesebb momentuma.

Ennek a gondosan elkészített és becsomagolt, igazán szívet melengető karácsonyi ajándéknak van még egy dícsérhető vonása a fentieken túl: mégpedig az, hogy nem spórol a szebbnél-szebb zenés jelenetekkel. Gyönyörű muzsika festi alá a jól megrajzolt háttérren mozgó jól megírt figurák tetteit; és még az oly sok forgatókönyvírónak kemény fejtörést okozó befejezés is a zene segítségével válik emlékezetessé és maradandóvá. Christian Carion és csapata tehát boldogan és elégedetten állhat a karácsonyfa elé; mindennél értékesebb ajándékuk a jól és szépen végzett munka emléke lesz.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!