Idegölő

A cím magas labda, nagyon magas. Ha pingpongedzésről érkezik a kritikus a vetítésre, ha nem, ezt muszáj leütni. A magát útszéli repedtsarkúként kínáló megállapítás tehát így hangzik: ez a film valóban “idegölő”. Persze, még ez az olcsó poén is csak akkor állja meg a helyét, ha legalább részben igaz; és tényleg egy átlagosnál gyengébb színvonalú alkotás a recenzió tárgya. Esetünkben sajnos minden egybevág…

Képzeljük el, hogy a XXI. század magyar filmgyártása (feltéve, de meg nem engedve: filmművészete) egy sok-sok dolgos kéz által épített út, ami vezet valahová; az elsődleges szándék szerint Európáig meg sem áll. Vannak, akik ezt az épülő utat újra és újra megtoldják, folyamatosan viszik a cél irányába. Ilyen előremutató alkotások a közelmúltból a Taxidermia vagy a Sztornó, tőlük több és jobb lesz a magyar film. Akadnak azonban olyan mozik is (és sajnos ezek vannak többségben), amik ezt a bizonyos képzeletbeli utat nem meghosszabbítják, hanem szélesítik. Az Idegölő ennek “remek” példája. Elnagyolt mozdulatokkal készíti elő azt a rendkívül tágas parkolópályát, amin a hozzá hasonló filmekkel együtt egy helyben toporoghat - és velük együtt a magyar film is.

Ez a mozi a “Gergely vagyok, de rendezni akarok”-szindróma legújabb tünete; ami helyenként valóban fogfájásra emlékeztet: pont úgy hasít belénk a felismerés, valahányszor ismerős fordulatba ütközünk az Idegölőben (és ez biza jó párszor megtörténik a másfél órás játékidő alatt). Fonyó Gergő, tudván, hogy filmjét nemzetközi forgalmazásra szánják, rendkívül kínosan ügyelt arra, hogy a nemzetközinek számító gagyi poénok is megfelelő számban legyenek képviselve filmjében; az eredetiséget pedig oly gondosan kerülte, akár víziló a fogorvost. Szokjuk már ezt a fajta filmkészítést egy ideje, de szeretni sosem fogjuk. Hollywood attól még távol lesz mitőlünk, hogy egy L.A.-ből szalajtott magyar rendez(get)ő az Álomgyár levetett gönceivel “ékesíti” fel a moziját – mert amit az Idegölőben látunk, nem csak hogy nem jó, de divatjamúlt is. Bizonyos U. Benedek ugrik be ilyenkor, akinek már öt éve is pocsék volt a zenéje, de valamiért ették-vették a népek; ma az ő gagyija már a kutyát se (nem, még a Rebekát se) érdekli. A nagy vízen túl már rég nem az ilyen filmeken röhögnek, hanem azokon, akik készítik és főleg pénzelik őket. Attól meg végképp nem lesz szimpatikusabb eme vállalkozás, hogy minden kockájáról süt: itt valójában Kálomistának és csapatának legújabb görögországi nyaralását kísérhetjük figyelemmel; ahova biztos ami biztos alapon Csányit és Kokót is magukkal vitték.

A sztorira nem érdemes sok szót vesztegetni: Keszeg, a bérgyilkos gitártokkal a kezében (El Mariachi-áthallás) utazik “Görögbe”, hogy végezzen a hellén fogorvosok Mekk mesterével; ámde missziója teljesítését megakadályozza egy makacs fogfájás – és ki máshoz fordulna segítségért, mint Jorgoszhoz, kétbalkezes leendő áldozathoz (az eset nem áll egyébként példa nélkül a filmtörténetben: a Stallone-Banderas féle Bérgyilkosokban egy legendás orvlövész – aki ezek szerint okosabb volt, mint az Idegölő Keszege - az összes fogát kihúzatta, hogy azok ne akadályozzák őt feladata teljesítésében). Innentől kezdve “hihetetlenül humoros bonyodalmak” követik egymást, mi pedig csak tátjuk a szánkat, mint a fogászati rendelőben; és pont olyan jól is szórakozunk. És ha már Jorgosz szóba került: naná, hogy az összes, filmben felbukkanó görög személynév és hely a “turista-popkultúra” szerves része, csupa-csupa olyan név, amire minden félművelt fejecske okosan bólogat, hogy “igen, ez tényleg görög”. A film legelképesztőbb, és egyben legkínosabb húzása mégsem a forgatókönyvben keresendő: Rakonczai Viktornak minimum az utóbbi idők (de lehet, hogy minden idők) legpocsékabb magyar filmbetétdalát sikerült összehoznia. Egy olyan nótát, ami vastagon alulmúlja a Kabay-Gyöngyössy förmedvények vérciki “slágereit” – valljuk be, ez azért nem kis teljesítmény.

A film alapvetően egy szuvas foghoz hasonlít, amiben minél mélyebbre fúrunk, annál több ártalmas szennyeződés kerül felszínre. Ilyenek a könyv és a zene; de olyan “elszíneződések” is tarkítják az Idegölőt, mint a gyönyörű görög főszereplőnő zuhanyjelenete, ahol tanítani valóan rosszul fényképeznek egy amúgy tökéletes és kívánatos női testet. Hogy mennyire szép Natalia Dragoumi, később kiderül; de ebből a szcénából egyáltalán nem.

Itt el is érkezünk a mozi azon részletéhez, amit a csúnyán szuvas fog amalgámtöméseként lehetne aposztrofálni; ez pedig nem más, mint a színészek munkája. A csapnivalóan ripacs Yannis Zouganelis (Jorgosz) kivételével mindannyian remekül teljesítenek. A már említett Natalia kívül-belül gyönyörű, érzéki és érzékeny, amilyennek lennie kell – jár tehát a vállveregetés a görög castingosoknak. Gesztesinek pedig főszerep járt volna már régóta; fájdalom, hogy pont ebben a fércműben kapta meg. Ennek ellenére parádésan oldja meg a feladatát; poénjai - amik nem a forgatókönyvön, hanem csakis rajta múlnak - ütnek rendesen. Az édesanyját játszó Molnár Piroska pedig a siketnéma asszonyság szerepében szintén élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Ha valamiért, miattuk tényleg érdemes megváltani jegyünket erre a különben említésre is alig méltó bohóckodásra.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!