Filmkritika

Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika

Durucz Dávid kritikája
2006. november 6. 17:05

Meneküljön, ki merre lát! Sacha Baron Cohen itt van újra, és gátlástalanabb és gusztustalanabb, mint valaha! Csöppet sem túlzás azt állítani, hogy megérkezett a magyar mozikba az év botrányfilmje.

Nincs egy olyan jelenete sem, ami ne okozna bármely széplelkű cenzornak hideglelős rémálmokkal teli éjszakákat. Az Ali G Indahouse a Borathoz képest egy igazi, rózsaszín vattacukorral körbefuttatott tündérmese. Előbbi filmjében Baron Cohen népszerű alteregóját, Ali G-t küldte el, hogy állítsa feje tetejére Nagy-Britanniát. Szülőhazája után a showman most az USA ellen indít totális támadást. Csodafegyvere pedig nem más mint másik közkedvelt - és a Da Ali G Show-ból jól ismert -  figurája, Borat, a kazah tévériporter (akit egyébként a művész úr egy dél-oroszországi orvosról mintázott meg).

Borat magas, szőrös, esetlen, borzasztó akcentusa van, és a kultúraközi kommunikációhoz körülbelül annyira ért, mint Mr. Bean a társadalomba való diszkrét beilleszkedéshez. Odahaza, kis falujában mindenki szereti (kivéve házsártos feleségét, Oxanát, és irigy szomszédját); ő a kis közösség kedvence, és az ottani normák szerint profi tévériporter. Egy szép nap a kazah felső vezetés elhatározza, hogy az USA mintáját követve fog a nagyhatalmakhoz felzárkózni. Ezért elküldi legjobb emberét, természetesen Boratot, hogy az Államokban spongya módjára szívja magába a helyi kultúrát, és hazatérve a világ tetejére emelje Kazahsztánt. Így eshet meg, hogy ami a hidegháborúban nem sikerült a szovjeteknek, azt Borat pár hét alatt elintézi: rövid ott-tartózkodása alatt úgy, ahogy van, térdre kényszeríti Amerikát.

Olyan mozival van dolgunk, aminél a hagyományos filmelemzés és filmesztétika módszerei csődöt mondanak. Amit biztonsággal leszögezhetünk a Boratról, az az, hogy a műfaja áldokumentumfilm (annak is a road-movie-s alfaja) formájában érkező társadalmi szatíra, hossza 84 perc, főszereplője pedig Sacha Baron Cohen. Minden más definiálhatatlan, és tulajdonképpen így van ez jól – a lényeget már úgyis tudjuk. Ez az ember ebben a 84 percben sokkal többet tesz Michael Moore alkotói végcéljának megvalósításáért, mint amennyit maga az érintett valaha is merészelni fog: amíg MM apránként farigcsálja az Amerikai Álmot, addig a brit komikus valóságos atomrobbanás erejével zúzza szét azt.

Borat hosszú és számára tanulságos, számunkra rendkívül vicces útja során ledönti a ledönthetetlennek hitt bálványokat; de az átlagemberekről, akik az amerikai nemzetet alkotják, szintúgy lerántja a leplet. Mondhatnánk úgy is, Borat borít. Mégpedig nagy, amerikai bilit. Sacha Baron Cohen a huszonegyedik század tán legnagyobb provokatőre; de legalábbis igyekszik az lenni, annyi szent. Húsbamaró Amerika-kritikáját látszólag messziről indítja: Kazahsztánból. Térképen mutatja be az ország pontos elhelyezkedését, mégis sikeresen felhívja arra a figyelmet, hogy a kazah állam tulajdonképpen behelyettesíthető a volt kommunista blokk bármely országával – legalábbis az amerikai fejekben. Ez az éleslátásról tanúskodó motívum tér vissza a végefőcímben is: Sebestyén Márta éneke és a csikósbemutató békésen megfér az orosz, ukrán, román, lengyel, szlovák jellegzetességek mellett. Ugye, milyen szép és sokszínű ez a Kazahsztán?

Aztán SBC már Borat szülőföldjén belevág egyik “kedvenc” témájába, az antiszemitizmusba. A zsidó származását büszkén vállaló komikus egy alkalmat sem szalaszt el, hogy kacagtató paródiáját adja az emberiség egyik legrégebbi gyűlöletének. Ez alkalommal a pamplonai bikafuttatás egészen speciális helyi változatát mutatja be nekünk. Később, már Amerikában, felveszi a film elején elejtett fonalat, és még feszesebbre rántja azt, hogy mi a nevetéstől hasunkat fogva bukdácsoljunk rajta keresztül.


Kis falujának és a (nyugati szemnek legalábbis egzotikus) kazah életvitelnek a bemutatása után kezdődik a mi Boratunk nagy kalandja. Többszörösen túlsúlyos útitársával, Azamattal elindul, hogy ő is felfedezze magának Amerikát. Ami ezután következik, azt meglehetősen torz analógiával úgy lehetne leírni, mint egyfajta pikareszket, amelyben kazah barátunk lenne Candide, a világra tágra nyílt szemmel rácsodálkozó ártatlan lény. Nem véletlen, hogy útja a “US and A” térképén éppen mosoly alakot formáz: az epizodikus szerkesztésű road-movie valójában nem más, mint egy irdatlan nagy, idétlen Borat-vigyor. Ami az amerikai életstílusban vagy ikonokban alkalmas arra, hogy karikatúrát készítsenek róla, az bizony nem is marad érintetlen.

Boraték tanulmányútja New Yorkban kezdődik. A multikulturalitás Mekkájában megismerkedik többek között az amerikai humor politikailag korrekt válfajával – ami kész dögunalom, persze, az ő előadásában ez is más színezetet nyer… Hősünk már a legjobb (?) úton halad, hogy elsajátítsa a nagy “US and A” kultúráját, mikor egy nap tévénézés közben mintha villám csapna belé: szerelembe esik Pamela Andersonnal. A szőke Baywatch-baba pedig egy újabb SBC-telitalálat - nála hitelesebb amerikai szexszimbólumot nem is találhatott volna a társíró-főszereplő. Így eshet meg, hogy az eredetileg csak a Nagy Almára szorítkozó tanulmányi “kirándulásuk” a napsütötte Kalifornia (Pamela lakhelye) felé veszi az irányt. Be kell járniuk hát a Keletet, a Középnyugatot, a Délt, és a Nyugatot is. Borat “idegenvezetésével” ezek a tájak egészen hihetetlen képet mutatnak nekünk. Elvileg, nyugati szemszögből, a kazah bika a primitív, babonás, tudatlan barbár, de aztán kiderül, hogy pont nem…


Mivel egy poént sem szeretnénk lelőni, legyen elég annyi, hogy a Borat által megismert Egyesült Államok: rikítóan meleg és bántóan homofób, agresszíven feminista és ordítóan szexista, nagypofájúan feka és botrányosan rasszista, déliesen tahó és középnyugatiasan sznob – mindez a teljesség igénye nélkül. Ráadásul hősünk extrém ötletei - bizonyos népek, népcsoportok, szubkultúrák kiirtására vonatkozóan - ijesztően sok megértő fülre találnak. Nem úgy, mint a texasi bikaviadal bevezetőjeként általa interpretált “kazah himnusz”...

Azáltal, hogy végigzongorázza az összes olyan jenki jellegzetességet, amin teli pofával lehet röhögni, hihetetlen mennyiségű poént sűrít filmje 84 percébe a mi Sacha Baron Cohen barátunk. Célja elérése érdekében természetesen nem spórol az improvizációval, de a gátlástalan, nem egyszer gusztustalan megnyilvánulásokkal sem. Van aztán egy jelenet a filmben (méghozzá nem is rövid), ami egyáltalán nem kapcsolódik az Amerikának görbe tükröt állító fősodorhoz, mintegy öncélú bónuszként fityegve a többé-kevésbé egységes filmtesten. Szavakkal nehéz leírni; ha mindenképp muszáj lenne, akkor azt mondanám, hogy még a sokat látott, ordenáré filmes tréfákon edződött mozinéző is csak ennyi tudna kinyögni az ominózus jelenet láttán: Azt a büdös kurva életbe!!!

Ez volna tehát a cohen-i életmű legújabb, és eddig talán legsokkolóbb darabja. Ha valaki már a Da Ali G Show-ban is szerette ezt a fura fickót, ezt a filmet egyenesen imádni fogja. Aki pedig még nem ismerte kazah barátunkat, az mindenképpen a hasát fogva távozik majd a moziból – csak nem mindegy, hogy nevetve, vagy öklendezve… De akárhogy is nézzük, a kazah nép nagy fehér gyermeke sikeres kultúrmissziót hajtott végre, így nincs más hátra, mint hogy ezt (is) megköszönjük neki: Csekujin, Borat!

Értékelés:

Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika

Játékidő: 84 perc

Rendezte: Larry Charles

Szereplők: Sacha Baron Cohen, Ken Davitian, Pamela Anderson

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."