Darkness, a rettegés háza

Kedves és becsülendő gondolat, amikor valaki(k) úgy dönt(enek), hogy tisztelgésképpen “emléket” állít(anak) egyes nagy filmsikereknek. A horror műfajában ez a respektáció gyakran előfordul, bár korántsem pusztán a hódolat szándékával, mintsem inkább a saját “meggazdagodás” reményében. Ha azonban a látens és a valós szándék megfér egymás mellett, mert valahol egy eredeti alkotás sül ki belőle, akkor semmi gond. Ám amikor a tisztelet mindössze csak lopásnak látszik, és elkerüli az eredetiségnek még a szikráját is, az már nem tetszetős. Sajnos ez az utóbbi fordul elő a Darkness - A rettegés házával is.

Egy spanyol rendező felbukkanása a horror műfajában Alejandro Amenábar óta jó ómennek számít. Valószínűleg Jaume Balagueró is ezt próbálta meglovagolni, amikor úgy döntött, hogy elkészíti a Darkness című filmet. Csak hát alkotása nem szült volna rögtön annyi ellenszenvet, ha próbál valamit magától is kiötölni, nemcsak más filmekből lopkod. Ám ő a könnyebbik utat választotta, így nem meglepetés, ha A rettegés háza kockáiból a Más világ, A Kör, vagy a Ragyogás elemei köszönnek vissza. Viszont nem igaz, hogy a film nézhetetlen! Az ugyan nyilvánvaló, hogy Balagueró megpróbált mindent belesűríteni bő másfél órába, amitől csak megijedhet az ember lánya (vagy fia), de szerintem elfogadható sztoriba sikerült préselnie azt. Oké, aláírom, hogy a kevesebb több lehetett volna, de láttam én már ezerszer bugyutább és hihetetlenebb sztorit is (például A sötétség leple).

A film technikailag látást és dobhártyát borzoló. Érezhető rajta az európai arculat, s emiatt az egyes beállítások is perspektivikusabbnak tűnnek, mint az amerikai tucatfilmeknél. Persze ettől még az “iparos” jellege megmarad (hogy utálom ezt a szót!), de némi friss szellemiség mégis érezhető a kockákon. A hanghatások zseniálisan időzítettek (lelket korbácsolóak), és nagyon “ülnek”. A vágás remek, megkoreografált, elvarrt. Igazi nyomasztó hangulatot cipel magával a film, ahogy telik az idő, s a néző egyre kevesebb megnyugvással várja a tetőpontot. Azt a csúcspontot, amit sikerült Balaguerónak eléggé érthetetlenné írnia, hogy a Darkness végén némileg összezavarodva próbáljam boncolgatni a történéseket. De legalább negatív a finis, és alapot szolgáltat hipotézisek felállítására.

A Darkness atmoszférája szerintem magával ragadó. Kilátástalan, végzetbe rohanó és sötét. Mégpedig szó szerint Sötét, hiszen ahogy haladunk a végkifejlet felé, a képeken egyre nagyobb teret nyer a sötétség. Nőnek a fénytelen sarkok, terjeszkedik a feketeség, hogy a film végén szinte alig legyen olyan világos hely, ahová a főszereplők menekülhetnek. S ez a nyomasztó légkör úgy nehezedik rá a nézőre, mint egy tonnákat nyomó üllő.

Színészi játékról viszont, bármennyire is rossz kijelenteni, nem beszélhetünk. S ez legfőképpen Anna Paquin esetében fájdalmas, aki egy legjobb mellékszereplőnek járó Oscarral (Zongoralecke) és egy rakás egyéb jelöléssel a háta mögött nem tud karakteres figurát formálni szerepéből. Végig megmarad buta naiva tininek, se drámai azonosulás, se valós “öcsféltés” nem jön le róla. Sajnos a szintén jelöléshalmozó Lena Olinról, s a díjhalmozó Giancarlo Gianniniről sem mondható el több jó, aki immár 119 (!) filmben játszott életében.

Összegezve mégis úgy vélem, hogy a film nem süllyed el a középszer temetőjében. Ez elsősorban a már vázolt, látható európai jellegnek köszönhető, illetve annak, hogy Balaguerónak sikerül végig fenntartania a feszültséget. Én legalábbis egész idő alatt “karfamarkoló” állapotban izgultam a Darkness alatt. Úgyhogy aki még valóban retteg időnként a sötétben (s ezt maga előtt sem tagadja), az biztosan élvezetes (értsd: félelmetes) másfél óra elé néz, ha nekiül a filmnek. Hiszen ki tudja igazából, hogy mi figyel bennünket gonoszságtól villogó szemekkel a fekete sarkokból…?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!